Georges Simenon: Maigret és az éjjeli utas
Írta: Mikó Zoltán | 2023. 06. 01.
Időről időre szoktam egyet-egyet olvasni Georges Simenon Maigret-könyvei közül. Nemrégiben több éves szünetnek vetettem véget azzal, hogy elolvastam az 1932-ben íródott, tehát igen korai, Maigret és az éjjeli utas című regényt, melyet az Agave Könyvek adott ki 2022-ben. A mű korábban nem jelent meg magyarul, azaz a közönség nagy része előtt jó eséllyel ismeretlen volt.
A szerző és nyomozója Magyarországon persze korábban minden volt, csak nem ismeretlen. A hetvenes és nyolcvanas években több Maigret-kötet megjelent, a 2000-es évek elején aztán a Park Könyvkiadó adott ki harmincöt Maigret-regényt, köztük több olyat, ami korábban nem volt olvasható magyarul. Ezt a gyakorlatot követte a 2010-es évek elejétől az Agave is, amely kifejezetten a korábban könyvalakban magyarul ki nem adott regényeket kezdte kiadni (köztük a különleges Maigret emlékiratait, amely a szereplő „önéletírása”, nem tartalmaz krimiszálat), így már csak néhány nem jelent meg a főfelügyelőt szerepeltető regények közül.
A Maigret és az éjjeli utas azzal kezdődik, hogy a főfelügyelő vonatra száll azzal a céllal, hogy vidéken, egy korábbi nyomozótársánál töltse a szabadságát. A hálófülke másik utasa, akinek az arcát nem látja, és akiről azt sem tudja, férfi-e vagy nő, több különleges történés után hajnalban kiugrik a vonatból, az őt üldözőbe vevő Maigret-t pedig megsebesíti egy pisztolylövés. A főfelügyelő először a közeli városka kórházába kerül, majd az ottani szállodában kell pihennie, mivel a sebesülése viszonylag lassan gyógyul. Itt megtudja, hogy a környéken két gyilkosság és egy gyilkossági kísérlet is történt a közelmúltban, amelyekről azt gyanítják, egy őrült sorozatgyilkos követte el őket (a helyi bűnüldözők először a felügyelőt tartják a gyilkosnak, de személyazonossága gyorsan tisztázódik).
A nyomozás különleges, hiszen Maigret az ügy sikeres lezárásáig nem tudja elhagyni a szállodai szobáját, így a sebesülése után gyorsan odautazó feleségére kénytelen támaszkodni, hogy bizonyos információkat megszerezzen. A regény szereplői, a város és a környék lakói mindannyian hétköznapi emberek, csak az a szokatlan, hogy ezúttal a hatóságok – az ügyész, az orvos, a rendőrfelügyelő és a rendőrségi írnok – is a gyanúsítottak közé tartoznak. A szállodai szobából lefolytatott nyomozás közben két váratlan fordulat is történik, az egyik után egyenesen úgy tűnik, mintha már nem kellene tovább keresni a gyilkost. Maigret nyomozása persze nem lesz felesleges – a megoldás jóval bonyolultabb, mint ahogy a szereplők többsége ekkor gondolja. (Mellesleg én sem jöttem rá, ki a gyilkos.)
A regény azért is különlegesnek tekinthető, mivel ezúttal jobban megismerhetünk egy olyan szereplőt is, aki szinte minden Maigret-regényben szerepel, de többnyire kis szerep jut neki: a felügyelő feleségét, aki a szobájához kötött Maigret különféle megbízásait teljesíti – így a felügyelő mintegy rajta keresztül szerez benyomásokat egyes helyszínekről, szereplőkről. Madame Maigret a regényekben általában nem kap szerepet a nyomozásban, bár Maigret néha megoszt vele információkat vagy az üggyel kapcsolatos érzéseit. Ezúttal azonban fontosabb feladatok is jutnak neki a nyomozás közben, tulajdonképpen Maigret munkatársává lép elő, a regény végén pedig ténylegesen megpróbálja a menekülő tettest visszatartani.
A könyvben szerintem megvan minden, ami a későbbi Maigret-regényekre jellemző: figyelemre méltóan tömör, egyszerű stílus, realisztikusan ábrázolt környezet és szereplők. Több híres fiktív nyomozóval ellentétben Maigret maga is hiteles figura: hétköznapi ember, ugyanakkor nagyon értelmes és jó emberismerő – a szereplőknek szinte egyetlen olyan cselekedete sincs, amely titokban maradna előtte. A történet lassan halad, a hangsúly inkább az embereken van, mint az eseményeken – végül a szereplők jelleme lesz a kulcs.
Ertl István fordítása kiváló, a tárgyilagos, közvetlen, látszólag egyszerű stílust – amely végig erős kontrasztot képez az ábrázolt szenvedélyekkel és brutális, erőszakos cselekedetekkel – a magyar szöveg jól visszaadja. A sűrű, fojtogató atmoszférájú, érdekes regényt csak ajánlani tudom minden krimirajongónak, sőt, a szerző kétségbevonhatatlan írói képességei miatt akár azoknak is, akik inkább szépirodalmat szeretnek olvasni. Meggyőződésem szerint egyáltalán nem véletlen, hogy a későbbi években (1958, 1961, 1963, 1965, 1967, 1970) több kategóriában kilenc alkalommal terjesztették fel irodalmi Nobel-díjra – sajnálatos, hogy egyszer sem kapta meg.