Carsten Henn: A történetsütödés

A kölni Carsten Henn kulináris krimiket és bor- illetve étteremkalauzokat is írt korábban, de a nemzetközi áttörést néhány éve A könyvsétáltató című regénye hozta el számára, mely az első magyarul kiadott könyve is volt. Ahogy A történetsütödés borítója is sejteti, ez az újabb kötet igen hasonló.

Olyannyira, hogy már az elején feltűnik az első bestseller két főszereplője, ám ez csak cameo, itt más emberekről olvashatunk. S bár néha egészen hasonló fogásokat használ Henn, és a regény egésze is nagyon hasonló, mégsem folytatás, ami alatt azt értem, hogy külön is olvasható. De ha az egyik tetszik, úgyis elolvasod a másikat is.

A helyszín részben ugyanaz a meg nem nevezett német város, de a cselekmény zöme egy ahhoz közeli faluban játszódik. Itt lakik a város ünnepelt prímabalerinája és koreográfus férje – s előbbi a történet kezdetén épp úgy dönt, örökre ott hagyja a táncszínházat. Sofie-t ugyanis olyan baleset érte, mely véget vet karrierjének, és kilátástalannak érzi az életét. S ha nem fenyegetné az a veszély, hogy három hónap semmittevés és önsajnálat után még a munkanélküli segélyét is csökkentik, el sem menne a házukhoz közeli pékségbe, ahol Giacomo, a kissé különc, olasz pék új munkatársat igyekszik találni. Muszáj neki, mert segítő kéz nélkül bezárhatja a boltot, amelynek bolti részében amúgy egy végtelenül ellenséges, idős nő az eladó, akitől minden vevő retteg… Sofie még soha nem sütött semmit, de valamit kénytelen felmutatni a hivatalnál, és arra készül, hogy három nap próbálkozás után le is lép. Nem kell tapasztalt, sokat látott olvasónak lenni, hogy sejtsük, nem így lesz.

Nézőpont kérdése, hogy Henn könnyed eleganciával szövi a történet szálait, vagy épp elnagyoltan és hatásvadász módra, de tény, hogy ugyanúgy jártam ezzel a könyvvel, mint az elődjével: akármilyen cukros volt is sokszor, akármilyen egymásra dobált közhely- vagy életbölcsesség-gyűjteménynek hat is, meg tudott lepni, és meg tudtam szeretni. Akkor is, ha úgy sejtem, senkiből nem lehet pék néhány hét alatt, és akkor is, ha egyes szereplőket vázlatosnak éreztem. Az azért őszinte húzás lenne Henn részéről, ha írna egy könyvet mondjuk A limonádéárus címmel is, de összességében mégiscsak valóságos, vagy annak elfogadható az a történet, az a néhány emberi sors, amit itt elmesél. És mint kiderül, a legfőbb szereplők jellemét, jelenét befolyásoló tényezők zöme épp elég fajsúlyos. Hogy giccses-e, ha mindezt így ábrázolja egy író, ahelyett, hogy szépirodalmi módra leásna a szenvedés legmélyére, azt majd ki-ki maga eldönti.

De mindenképp nagy erénye a regénynek egy kislány, Anouk, aki nyilván A könyvsétáltató-ban szereplő lánykára emlékeztet, de olyan, hovatovább bolondos humort hoz vele a sztoriba Henn, hogy nem lehet nem szeretni és vele, miatta nevetni. S természetesen a kenyér, a péksütemények hangulata, illata, a pékség miliője is átjön, épp olyan erővel, ahogy az előző regény könyves bölcsességei is azonnal beszippantották a könyvmolyokat. És igen, a legfőképp Giacomótól származó okosságok, melyek mind a kenyérhez, a sütéshez kapcsolódnak, legyenek bármily’ közhelyesek is sok olvasó szemében, azért többé-kevésbé megállják a helyüket.

Nyilván aki a funkcionális táplálkozás híve, netán nem futja neki arra, hogy maga főzzön, az csak fanyalogni fog az olasz pék megfejtésein, melyek lényegét mindenki hallotta már, akinek jutott legalább egy jó nagymama: hogy az ételt szeretettel kell elkészíteni. De ha van rá módja az olvasónak, talán érdemes kipróbálnia. Akár az élet más területein is.