Főkép

Jópár évvel ezelőtt láttam Alfred Hitchcock filmjét, amelyet ebből a történetből készített. Mára csupán két jelenet maradt meg az emlékezetemben: az egyik a vidámparkos gyilkosság, a másik pedig egy teniszmeccs, amit a főszereplő folytat, miközben a gyilkos komótosan újabb sötét lépésre készül.

Nos a könyv egészen más. Bár ebben is van emberölés, meg két idegen a vonaton, de a rendezőtől megszokott „suspense” helyett a Highsmith történetekre jellemző boncasztalt kapjuk. Azon pedig kifeszítve, lecsupaszítva nem más vergődik, mint az emberi lélek.

Egészen pontosan azt vizsgáljuk, miként válhat az átlagember gyilkossá, miféle átalakulásra, külső nyomásra, belső folyamatra van ehhez szükség. Ebből a szempontból a könyv mestermű, hiszen két főhőse már-már zavaró nyíltsággal osztja meg velünk vívódásait, mintha csak tőlünk várnák problémáik megoldását.

Ha valaki szereti a lélektani krimit, az utolsó betűig élvezni fogja a regényt. Az sem fog csalódni, aki szereti a mindent túlzottan megcsócsáló szereplőket, akik a környezetükkel való párbeszéd helyett saját kútfőből teremtik meg az ismerősök gondolatait és motivációit. Nos, ilyen a regény két főszerelője is. Már-már dilisnek is tarthatjuk őket, hiszen mi olvasók biztosan nem kerülhetünk hasonló helyzetbe, vagy ha mégis, akkor a gyerekkorban kapott neveltetés szerint, vagyis az elvárásoknak megfelelően, a józan ész vezérlete szerint cselekednénk.

Ezzel kapcsolatban Highsmith, mint egy sötétből előkukucskáló huncut kisördög csupán annyit kérdez: egészen biztosak vagyunk ebben?