Főkép

A sajnálatosan kevés hazai világzenei rendezvény közül nem titok, hogy minden évben a Budapest Ritmo fesztivált várom a legjobban. Idén sem volt ez másként, bár mindenféle okok miatt, most nem tudtam úgy felkészülni, ahogyan szerettem volna, így az általam nem ismert fellépőktől előzetesen semmit nem hallottam, egyszóval igazi vakrepülés várt rám.

 

Ami egyébként abszolút nem gond, mert szerintem egy világzenei fesztiválra úgy megy az ember, hogy van pár biztos pont a programban, mint kötelező látnivaló, és azon kívül meg igyekszik minél több előadót megnézni, hátha újabb nevekkel gyarapodik a kedvencek listája. Az is kézenfekvő, hogy mindig lesz pár program, amin nem nyeri el az ember tetszését, de pont ez a jó, hiszen így nagy eséllyel mindenki talál magának olyan koncertet/előadót, akiket szeret.

 

Az alapprogram nálam annyiban bővül, hogy általában beülök a konferencia előadásokra/beszélgetésekre, mert kíváncsi vagyok, mit gondolnak a szakmabeliek a zeneiparról, zenéről, zenészekről. Ezen a téren nincs okom panaszra, idén is érdekes témákkal foglalkoztunk. Legjobban a kolumbiai Carolina Rojas prezentációja fogott meg, aki a drogfellegvár Medellín átalakulásáról beszélt, hogyan sikerült a drog helyére a kultúrát beépíteni. A legemlékezetesebb kerekasztal beszélgetésnek a „Test és lélek gyógyszere – hogyan hat ránk a zene?” című bizonyult, ahol Fazekas Gergely moderátor kérdezte Borsfay Krisztinát és Patricia Caicedot. Miért boldogtalan a zenészek egy része, amikor a muzsika örömet okoz, miért sírunk bizonyos zenéknél, miként működik a zeneterápia – és még számos, hasonlóan érdekes témáról esett szó. Sajnálatos módon a filmvetítésekre idén sem jutottam el.

 

Koncertek terén hátrányból indultam, mert a négy napból nálam csak három jöhetett szóba, az egyiptomi Mazaher fellépését a Magyar Zene Házában családi okok miatt kihagytam, így számomra a fesztivál a csütörtöki Showcase bemutatkozásokkal kezdődött. A helyszín szokás szerint a romkocsmák előfutárának tekinthető Szimpla Kert, és ugyan a hat fellépő közül mindegyik jó volt, de az abszolút kedvenc díjat nálam Koszika érdemelte ki. Koszorús Krisztina színpadi megjelenése, kisugárzása egyszerűen vonzza a tekintetet, hangja emlékezetes, produkciója meg egyedinek és újszerűnek bizonyult.

 

 

Pénteken Emilíana Torrini produkciójával indult a nap, és nála eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyit kísérleteztem alvás előtt a „felfekszem a levegőre és úgy alszom” formulával. Az ő zenéje elszállós, révülős, csak alvás helyett egészen másra biztatja az embert. A nap csúcspontja egyértelműen a félig tuareg, félig francia tagsággal bíró Tamikrest kvartett sivatagot idéző rockzenéje volt. Sok-sok év után még mindig fantasztikusak élőben, és bár lehet, hogy az ifjonti tűz már nem lobog bennük, profizmusuk és a zene varázsa bőven kárpótolt. Egyszerűen imádtam, ahogyan az afrikai és rockos muzsika összefonódott, a végtelenbe vesző ismétlések pedig tartósan eufórikus állapotban tartottak.

 

 

A fesztivál zárónapja érdekesebbnek és egyben felemásnak bizonyult. A kubai Vocal Sampling daloskönyvvel érkezett, a repertoárban Frank Sinatrától a Buena Vista Social Club nótáig minden szerepelt, szemlátomás alaposan kidolgozott programot mutattak be. Hatan egy komplett zenekar hangzását mutatták be – menet közben azon gondolkodtam, milyen izgalmas lenne egymás után megnézni őket és mondjuk a finn Tuuletar hölgyeit.

 

Legjobban persze a ciprusi Monsieur Doumani fellépését vártam, az utolsó lemezük és persze a MüPás fellépésük nagyon jó volt. Ezen a napon úgy éreztem, hogy a szokásosnál rockosabb a zenéjük, amit többnyire görög-török-rock keverékként lehet meghatározni, bár tény, a Mediterránum térségéből merítik az ihletet. Nagyon hamar elrepült a rendelkezésre álló egy óra, aminek az utolsó blokkjában a magyar Óperentzia tagjai csatlakoztak a trióhoz, hogy közösen ha lehet, még ütősebbé, érdekesebbé tegyék a Monsieur Doumani  muzsikáját. Ezt a felállást még órákig elhallgattam volna.

 

 

Gondolom szervezés, vagy más okok miatt ezen a napon már nem sikerült a teljes Akváriumot kibérelni/lefoglalni, így a nagytermet elvesztettük, ott egy egészen másban utazó együttes lépett fel, és sajnos volt helybéli, aki nem tudta megmondani, pontosan hol lép fel a Fanfara Station trió (még szerencse, hogy korábban már láttam őket játszani).

 

Mindent figyelembe véve jól sikerült a Budapest Ritmo (bár emlékszem ennél jobbra), ismét a világzene sokszínűségét sikerült a fővárosba invitálni. Személy szerint hálás vagyok a rendezőknek, és csak remélem, hogy jövőre még több látogató és fellépő élvezi majd a fesztivált, az élő zene sokszínűségét és szépségét.