Főkép

Ez a könyv már a megjelenése óta benne van az agyamban, hogy el kellene olvasni, mert érdekes lehet. A Netflixen megjelent sorozat miatt újra megjelent a radaromon, és másodszor már nem akartam szem elől téveszteni. A megérzésem nem vert át, különleges élmény Søren Sveistrup első regénye, kár lenne kihagyni.

 

Koppenhága külvárosában brutális gyilkosság történik, egy fiatal édesanyát kínoznak és csonkítanak meg. A feje fölé gesztenyéből készült emberkét lógatnak, amelyen egy közel egy éve eltűnt lány ujjlenyomata van. Az eset önmagában is felkavaró, egyszerűen nincsenek magyarázatok a brutalitásra, de a rémálom hamarosan tovább fokozódik: újabb feldarabolt holttestre bukkannak a nyomozók. A karakán, ambiciózus Naia Thulin és a kiégett, megcsömörlött, korábban az Europolnál dolgozó nyomozó, Mark Hess kapja az ügyet. Kettejük habitusa, életfelfogása nem is lehetne ennél ellentétesebb. Eleinte nem szimpatizálnak egymással, de profik módjára teszik a dolgukat. A kettejük közötti feszültség dinamikája jól összesimul az ügy rettenetes részleteivel, valahogy az egész így lesz izgalmas és megunhatatlan.

 

Elcsépelt jelző a letehetetlen, de mégis teljesen igaz A gesztenyeemberre. Nincsenek üresjáratok, csak kapkodjuk a fejünket ide-oda, és rohanunk az események után. Erre ráerősít a három nézőpontos történetvezetés: Naia, Mark és Rosa Hartung felváltva vezet minket át a cselekményen. Rosa a szociális ügyekért felelős miniszterasszony, nem mellesleg az eltűnt lány édesanyja. És hogy még jobban beszippantson a történet: fel-felbukkan egy több mint húsz éves múltbéli cselekményszál is, amelyről sokáig csak sejteni lehet, hogy valahogyan az ügyhöz kapcsolódik, de nem kapunk hozzá semmilyen támpontot, mégis hogyan. Általában minden elejtett, apró kis utalást kiszúrok olvasás közben, és legtöbbször már menet közben kitalálom a gyilkost. Itt teljesen vakon voltam, valahogy egyik nyom sem passzolt sehová sem, és a végén a megoldás igazán meglepett, teljesen váratlanul ért. Zseniálisan vezetett végig az orromnál fogva a szerző. és tényleg csak az utolsó utáni pillanatban fedte fel a lapjait.

 

A gyilkosságok leírása meglepően naturalisztikus, mégsem csak a brutalitásról szól a kötet. Tükröt mutat Søren Sveistrup a társadalma felé, hogy felhívja a figyelmet a szőnyeg alá söpört problémákra, mint a gyermekmolesztálás, a kizsákmányolás, a szociális szféra működésképtelensége. Az áldozatok pedig kisgyerekek, akik teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak és nem remélhetnek valós segítséget az állami intézményektől. Szívszorító történet húzódik a gyilkosságok hátterében, amely magyarázatot ad az indítékra.

 

Pszichológiai krimi vonalon kiemelkedőnek tartom A gesztenyeembert. Érezhető rajta a rengeteg, témában végzett háttérkutatás, amelyre aztán építette a történetét a szerző. Mégsem egy unalmas statisztikát kapunk, hanem testközelbe, tapintható közelségbe hozza vele napjaink problémáit. Olyan égető problémákat, amelyektől csak ritkán hangos a sajtó, ezért nincs is valódi ok, hogy változtassanak az utóbbi évtizedek rutinján. Lélekölő könyv, de annyira mesteri a kivitelezése, hogy érdemes elolvasnia mindenkinek.