Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja 5.

Hogy Conan örök és elpusztíthatatlan, annak újabb bizonyítéka, hogy még az sem tudta meggátolni a róla szóló képregénysorozat magyar kiadásának folytatását, hogy a 4. kötet óta eszelős mértékben megnövekedtek a(z amúgy is napról napra változó) papírárak, és a könyvkiadók lassan kénytelenek jövendőmondókat és jósokat bevetni, hogy tervezni tudjanak.

Az ötödik vaskos kötetben olvasható fejezetek 1978-79-ben jelentek meg eredetileg. Ahogy a CKK sorozatban eddig megszokhattuk, a sztorit Roy Thomas írja, de hogy ki rajzolja, az rendre váltakozik. Az 5. kötetben már sajnos nem igen találunk olyan történetet, melyet maga Conan atyja, a túl korán elhunyt Robert E. Howard írt volna. Az eddigi képregényekben is rendre kiviláglott, melyik sztori származik tőle, s melyik két fő követőjétől (ha ugyan nem tolvajától), L. Sprague de Camptól és Lin Cartertől, akik a maguk korában, Howard halála után, kedvükre írogathattak novellákat a kimmériai barbárral a főszerepben. Amivel nem lett volna baj, ha képesek megtartani Howard jellegzetes hangját, ám nem így történt. Ugye Conan az írott történelem előtti időkben él, és kevéssé civilizált barbárként a nyers erőt, hovatovább a természetet képviseli. Nem tahó persze, vannak elvei, melyekhez tartja magát, s így nemesebb a legtöbb civilizáltabb szereplőnél, akivel a megannyi róla szóló novella közepette találkozik. Ám jelen kötetben sokszor viselkedik vagy beszél úgy, ahogy Howardnál sose tette volna. Nyilván maguk a sztorik sem az ősatya, sem követői esetében nem túl bonyolultak, de Howard nagy mestere volt az atmoszférateremtésnek (melyet részint barátjától, Lovecrafttól tanult), és az az átható, sokszor dermesztő, sokszor akár fennkölt, büszke légkör, ami novelláiban Conant övezi, itt ritkán jelenik meg.

Mégis érdemes kézbe venni ezt a kötetet is. A mindig győző Conan alakja még így is érvényesül, meg persze Howard olyan remekül felépítette hozzá a hátteret, hogy két követőjének végül is könnyű dolga volt, és sikerült is nekik izgalmas, magukkal ragadó sztorikat írni. Amiket persze ebben a sorozatban olyan képregényes rajzstílus jelenít meg, mellyel ma már kevésbé találkozunk, és nemcsak azért, mert kontrasztos fekete-fehér az összes képkocka, függetlenül az alkotótól. Ahogy mind rendkívül kifejező is. Más kérdés, hogy nem minden rajzoló stílusa tetszik ugyanúgy, és csak magamat tudom ismételni, hogy ebben a monokróm képi világban John Buscema rajzai adják vissza legjobban Conant úgy, ahogy Howard alighanem elképzelte. Jelen kötetben a Sólymok Shem felett és A sasok útja című fejezetek dicsérik az ő keze munkáját. A többiek is korrekt munkát végeztek, még a nekem legkevésbé tetsző Ernie Chan-féle illusztrációk is megteszik a magukét – de nála érzem úgy, hogy az arcábrázolásai valahogy darabosak. Vagy talán úgy helyesebb megfogalmazni, hogy nála fordult elő legtöbbször, hogy kiestem az olvasás élményéből, felfigyelve egy-egy baltával faragott, nem annyira jól sikerült rajzra. De a kötet végi, egészoldalas illusztrációkat felvonultató galériában is akad pár, ami, hm, nem öregedett jól.

Ennek ellenére ez a kötet is ugyanolyan igényes, minőségi kiadvány, mint a korábbiak, a Fumax tényleg olyan nívót képvisel, amibe nem lehet belekötni. És persze, olvasás közben ugyanúgy repültek az oldalak, és ugyanúgy várom a következőt.