Főkép

A Bojtorjánmező mellett egy régi kis lakótelep található, kétemeletes házakkal, és első ránézésre akár lepusztultnak is tűnhet az a környék. De már a könyv borítója is azt sugallja, hogy van ám ott valamiféle varázs. S valóban, már az első oldalakon kiderül, hogy lakik ott, egy ősöreg házikóban, egy Boszorkány, az első fejezetben pedig a frissen beköltözött, zongorázni tanuló fiú nyomban találkozik egy beszélő macskával.

 

Mi olvasók pedig apránként, fejezetről fejezetre megismerjük a Bojtorjánmező lakóit, egyúttal különféle emberi sorsokat. Katarzyna Ryrych úgy mesél, ahogy nagyon kevesen tudnának: valóban gyermeki szemszögből mutatva meg egy kis közösség életét, mindennapjait. Az ott élő gyerekek (és néhány felnőtt) számára a varázs szinte hétköznapinak tűnik (hiszen megélik), a tragédiák és bajok pedig úgy jelennek meg, mint események, melyekkel lehet mit kezdeni, melyekből ki lehet hozni valami jót is. De amilyen erőltetettnek tűnik ez így leírva, a könyvben valami olyan természetességgel jelenik meg, amit az ember szívesen eltanulna. Persze, nem mindig akad egy jó Boszorkány (vagy annak fekete macskája), aki egy varázslattal megoldja, amit lehetséges, ám az elfogadó hozzáállás, a belülről jövő segítő szándék és együttérzés talán tanulható. Mármint, a felnőttek zömének tanulnia kell, vagy talán csak megpróbálni emlékezni, milyen volt gyerekként, amikor ezek maguktól értetődőek voltak, és fogalmunk sem volt róla, hogy ez valami, vagy hogy lehet másként is.

 

Ahogy nem hallgatja el az írónő az élet nehézségeit, úgy azt sem kendőzi el, hogy a Bojtorjánmező szomszédságában lévő új építésű negyed milyen más. A bojtorjánmezeiek csak Őrzöttként emlegetik, minthogy biztonsági őr vigyázza azt a helyet, és bizony, van némi ellenségeskedés a két oldal (szegény és gazdag) között. És azt sem mondanám, hogy Katarzyna Ryrych varázsütésre elsimítja az ellentéteket. Nagyon is átjön az írónő véleménye a modern dolgokról (ahogy számos mai utalás is van az amúgy öröknek ható mesében, elég csak két fiúra, Szutykos Harry Potterre ill. az Őrzöttön lakó Jack Sparrow-ra utalnom). De a mai világ, a kiüresedett életek, az elidegenedett fogyasztói társadalom ostorozása helyett megmutatja, milyen az, amikor a gyermekkor varázslatos. Amikor az ember mágikusan lát és gondolkodik, amikor tud hinni a csodákban, és ezért a csodák, a maguk kiszámíthatatlan módján bár, de működnek.

 

S minthogy maga a gyermekkor jószerével mindannyiunknak közös élménye, ez a könyv mindannyiunkhoz szól, egyúttal mindenkinek mást fog jelenteni. Talán nem is az a fontos, hogy feléleszti-e a nosztalgikus emlékeket a felnőtt olvasóban, hanem hogy a gyerekek, akik hallgatják vagy olvassák, ráéreznek-e a varázs ízére, és adnak-e neki esélyt, félretéve a mobiltelót, a számítógépes játékokat, a tévét. Ehhez persze kell a többi gyerek is, de néhány értelmesebb felnőtt sem árt, amilyen a könyvben a Boszorkány, vagy az új természettan-tanárnő (aki még állatmenhelyre is elviszi tanítványait).

 

Biztos vagyok benne, hogy Katarzyna Ryrych nem olvasta sem a Varjúdombi meséket, sem Lázár Ervin bolondos-furi-csupa-szív-lélek történeteit, sem Máté Angi elvarázsolt írásait, de nekem személy szerint ennek a háromnak a keverékének tűnt A Bojtorjánmező lakói (s ezt erősítették Grażyna Rigall kissé groteszk, de nagyon kifejező és ideillő illusztrációi is). És ez az én esetemben azt is jelenti, hogy a könyv bekerült a kedvenceim közé.