Frank Herbert: A Dűne Káptalanház (2022)

A Dűne sorozat hatodik része ez, egyben az utolsó, amelyet Frank Herbert írt – egy évvel megjelenése után az író elhunyt, s magával vitte a sírba a történet konklúzióját. Máig emlékszem, milyen érzés volt, mikor először olvastam el az első magyar kiadást. Egyszerre volt szikrázóan felvillanyozó és mélységesen döbbenetes élmény – hogy mire vezette ki Herbert a sztorit, és hogy meghalt, és sosem tudjuk meg…

Aztán fia, Brian összefogott Kevin J. Andersonnal, és az állítólagos jegyzetekből megírták a folytatást és befejezést. Azokat nem olvastam, és mivel számomra mértékadó véleménnyel bíró embereknek okozott mélységes csalódást a kétkötetessé duzzasztott lezárás (A Dűne vadászai és A Dűne homokférgei), hát nem biztos, hogy valaha nekiveselkedek.

Egyfelől nehéz erről a könyvről spoilerek nélkül írni, másfelől a legtöbben alighanem „csak” az első Dűne regényt ismerik, vagy épp annak felét, a legutóbbi, amúgy remek filmváltozat kapcsán, melynek folytatása jelen pillanatban is készül. És annak idősíkjától évezredekre vagyunk, és a gigászi történetfolyam ebben a 6. részben szinte semmit nem tartalmaz, ami a kezdetekből kikövetkeztethető volna – akkor sem, ha még mindig vannak itt Atreidesek, ghola formában Duncan Idaho is megjelenik, de a legfőbb főszereplők azért a Bene Gesserit nővérek. Akik továbbra is az emberiség túlélésén ügyködnek, a Szétszóródásból visszatért Megbecsült Matrónák ellenében. Ez már a közvetlen előzményben (A Dűne eretnekei) is így volt, melynek sztoriját minimális idő elteltével folytatja ez a regény.

Mely regény egyértelműen tipikus trilógia második rész. Herbert oldalak százait írta tele a szálak szövögetésével, a befejezés előkészítésével, a szereplők alakításával, ám úgy halt meg, hogy mindezeket nem tudta eljuttatni a végkifejletig. Olvasmányélmény szempontjából kevés ehhez foghatóan idegesítő, kiborító esemény történhet…

A regény velejét, talán jobban is, mint korábban (pedig a Dűne egyik legfőbb erőssége és vonzereje ez) a filozófikus gondolatok jelentik. Herbert ugyan érdekes módon nem boncolgatja, mi várhat az emberre a halála után (noha ez a kötet hőn szeretett felesége elhunyta után született, melyre amúgy számos momentum utal), viszont az emberiség túlélésének kérdését, a politika, a diplomácia mibenlétét és lehetőségeit szinte felfoghatatlan léptékig nagyítja. Mindeközben gyakorlatilag nem marad egyetlen emberi szereplője sem, mindenki, akinek fontos szerep jut, így vagy úgy de meghaladja azt, amit emberinek, mindannyiunkban meglévőnek nevezhetünk. Olyan sodrása, ereje van a regényfolyamnak, hogy az olvasóban tán fel sem merül, hogy ez így akkor már inkább mágikus fantasy, mintsem a szó szoros értelmében vett sci-fi, vagy hogy hogy lehet az, hogy a Más Emlékeket elérő Tisztelendő Anyák, netán a holt hősök sejtjeiből újraépített, korábbi életeikre ráébresztett gholák elméje hogy nem bomlik meg (vagy hogy tudnak, ha ugyan, embernek maradni). Noha van erre is magyarázat – Frank Herbert zsenialitását épp az bizonyítja leginkább (s az teszi annyira egyértelművé, ha valamit nem ő írt, hanem fia és segítője), hogy valahol, az iszonyatos terjedelmű sorozatban mindenre van magyarázat, kivéve persze, amit már nem tudott megírni…

Az élet, a diplomácia, a túlélés megannyi kérdését ebben a regényben Herbert elsősorban párbeszédekben taglalja, talán jobban is, mint korábban (bár a fejezeteket kezdő idézeteknek is hasonló szerepe van, csak ezeket még furfangosabban szövi bele). És az olvasó gyakran érezheti úgy, hogy a beszélő feleknek olyan rálátása van az adott témára, amilyennel ő nem rendelkezik, és hogy a kérdések és válaszok mindig minimum egy további lépéssel előbbre járnak, mint ami a maga logikája szerint oda kívánkozna. És ez hosszútávon rém fárasztó és idegesítő is lehet. És nem is azért, mert az olvasó hülyének érzi magát, hiszen ha idáig eljutott, már hozzászokott, hogy Herbert minden szavára figyelnie kell, mert sok mindenre később derül fény, sok mindent utóbb ért meg, amikor a puzzle darabjai helyükre kerülnek. Ettől is olyan megveszekedettül izgalmas ez a több ezer oldal. Csakhogy itt a végkifejlet, az összegzés, a mindenek helyükre kerülése maradt el, mert Frank fogta magát és meghalt! A jó életbe már!

Ahogy megannyi trilógia-középnél megesik, de amúgy is jellemző volt Herbertre: a sok szövevény közepette a cselekmény alig moccan. Látszólag legalábbis, de hát ez a kötet azt a fázist meséli el. Csak a legvégén, úgy 4-500 oldal után lódulnak meg az események, szédítő, ijesztő módon (biztos vagyok benne, hogy G.R.R. Martin imádja a Dűne sorozatot, de megtanulta belőle, hogy a sok intrika és kavarás közepette néha érdemes lökni egyet a cselekményen is…). Attól még a sok bölcsesség, amit Frank felhalmozott, nagyon is fajsúlyos. Íme egy kiragadott példa: „vannak olyan gazfickók, akiktől kitelik, hogy problémát teremtsenek, hogy aztán a megoldást árulják.” A gond az, hogy vagyunk sokan, akik a bölcsességeket jobban el tudják fogadni, meg tudják érteni, el tudják hinni, ha egy történet részeként jelennek meg. Akkor is, ha az csak holmi kitalált történet, egy író manipulatív játéka az olvasóval – hát még, ha valódi, megélt élet eredménye. És ebbe a kötetbe valahogy túl kevés jutott a történetből, mely hitelesítené a Bene Gesseritek és a többiek megannyi szuperokos meglátását. Meggyőződésem, hogy meglett volna az is, Herbert összehúzta volna a szálakat, és a végén megértettünk volna mindent. És meglehet, olyan igazságok kimondásának, olyan felfedezéseknek a szélén állt, amilyeneknek még nem volt itt az ideje az emberiség számára (avagy: hogy értelmezed a kötet utolsó fejezetét?), de legalábbis olyan végkifejlet előtt, melyhez foghatót talán sehol máshol nem olvashatunk a képzelet irodalmában. Egyszóval megszívtuk.

De attól még így is páratlan élmény ez a hat regény (a Gabo-féle új fordításokban-szerkesztésekben, szép kiadásban pláne), senkit ne tántorítson el a tudat, hogy nincs igazi, megbízható, hiteles befejezése, mert ezek végéig eljutni is párját ritkító, szemléletformáló utazás, melynek befejezetlen végén is máshogy néz az ember a világra, és többet lát és ért belőle, mint azelőtt.