Főkép

Bő három évet kellett várni erre a második kötetre, s ez korántsem az utolsó azon csúf igazságtalanságok sorában, melyeket a covid járvány számlájára írhatunk. Ám e folytatás úgy kezdődik, hogy égen-földön nem látni a címbéli szövetség bármely tagját. Hamar kiderül, hogy azért, mert a nyitóoldalak a Mars bolygón játszódnak, ahol épp csata zajlik, melynek folyományaként földönkívüliek támadnak Földünkre. Ahol aztán pont, hogy a K.Ú.Sz. tagjaival kell felvenniük a harcot – s úgy tűnik, az invazív förtelmek állnak nyerésre…

 

Alan Moore 1999-ben indult képregény sorozata legfőképp viktoriánus kori fiktív művek hőseit és gonoszait állítja csatasorba, hogy fergeteges, sziporkázó és vérfagyasztóan izgalmas kalandokban részeltesse szerencsés olvasóit. Ugyanezen nagyszakállú írózseni itt sem hazudtolja meg magát, s legalább akkora hangsúlyt helyez szereplői pszichéjére illetve egymással való kapcsolataikra, mint a cselekmény szövevényére – sőt. Ahogy például a Watchmen című képregényklasszikusában is megtapasztalhattuk, nála az így-úgy szuper-hősök illetve gonoszok korántsem fekete-fehér figurák, és jobb, ha előre szólok, ebben a 2. kötetben bizony torokszorító, felháborító és gyomorforgató epizódok is előkerülnek – melyek közül a jelentős korkülönbségű felek között zajló szexuális interakció még a legenyhébb. Persze az 1. kötet is bővében volt horrorisztikus ill. pszichés problémákra utaló momentumokban.

 

Ezzel együtt sztori szempontjából kissé kevésbé erősnek érződik a 2. kötet, mint az 1. volt. Ezt Kevin O'Neill remekbeszabott, részint az említett kort is megidéző illusztrációi jobbára feledtetik, mégis felmerült bennem, Moore megunta-e egynémely szereplőjét, vagy pont az izgatta lángelméjét, hogy az átlagembert messze meghaladó képességekkel vagy tudással bíró szereplőit túltolja önnön határaikon.

 

Ám nem ez az, ami olvasói mivoltomban a határaimat feszegette jelen kötetben, hanem a képregény után következő Modern Világutazók Almanachja. Ez a kisregénnyi méretű, oldalak hosszú sorát elfoglaló szöveg egészen elképesztő, ugyanakkor szörnyen nehéz olvasmány. Moore ugyanis (mint ha ugyan nem lenne elég, hogy a képregényben összegyűjtött megannyi irodalmi alakot) szerte a világról összehordott mindenféle mítikus, különleges, titokzatos, természetfeletti helyet és személyt (legyenek bár fiktívek vagy valós iratokból, történelmi emlékekből ismerősök), s világrészek szerint rendszerezve, röviden bemutatja őket. Illetve nem ő, hiszen különféle visszaemlékezések, naplótöredékek, titkosított iratok szolgáltatják az almanach alapját. Így az eredeti koncepciót világméretűvé s korokat átívelővé tágítja, mintegy jelezve, hogy ebből mindből meríthet a képregény további részeiben. Itt aztán ki-ki kedvére csemegézhet, hogy a szédületes mennyiségű utalásból mennyit képes beazonosítani – klasszikus, főleg angolszász meséktől Lovecrafton és Poe-n át Moorcockig, és így tovább, annyi minden van itt, hogy kétlem, hogy létezik ember, aki egymaga mindet ki tudná hüvelyezni. Le a kalappal Kodaj Dániel fordító előtt (és alighanem a szerkesztő előtt is).

 

Ám ez az almanach, végtére is, csak afféle extra, akárcsak az eredeti képregényfüzetek borítóit felvonultató galéria. A lényeg azért a képregény, és az mindenképp magával ragadó. Remélem, a folytatás jóval hamarabb érkezik.