Koniorczyk Borbála - Merker Dávid:Hosszúlépés a körúton túl

Immár – te jó ég! – 12 éve, hogy zsenge kis egyetemistaként Budapestre költöztem. Addigi életemet Kecskemét és a szülővárosom, Debrecen kettőse határozta meg: mindkettő elég nagy ahhoz, hogy az ember kénytelen legyen legalább alkalmanként tömegközlekedni, ha el akar jutni valahova; és elég népes, hogy ha új iskolába, munkahelyre kerül, jó eséllyel csupa idegen között találja magát. Mégis van bennük valamiféle otthonosság: viszonylag hamar „kiismerhetőek”, legalábbis földrajzilag, főbb utcáik, tereik, eseményeik nem rejtőzködnek.

 

Innen nézve Budapest rejtélyes, izgalmas, kozmopolita nagyváros volt, a világ kapuja. Ha egyszer-egyszer átutaztunk rajta autóval, lenyűgözve bámultam a magas épületeket, a hatalmas forgalmat. Mikor azonban végre ideköltöztem, már sokkal kevésbé voltam lenyűgözve: a színes belvárosból igazán csak az Astoria környékével volt napi kapcsolatom, és minden másnál jobban domináltak a buszokon, de főképp a 47-es villamoson zötykölődéssel töltött hosszú-hosszú órák, amikor unalmamban a szürkének és egyhangúnak vélt külső kerületek tájait bámultam. Nem így képzeltem a fővárosi életet…

 

 Bár hosszú időt kellett rá várnom, de most Koniorczyk Borbála és Merker Dávid végre segítettek megszabadulni az előítéleteimtől. Az elmúlt évek során ugyan már nem mentem el megállás nélkül semmilyen házfalra szerelt emléktábla mellett, és a hirtelen nagyon divatossá váló tematikus várostörténeti séták közül is részt vettem már jópáron, a Hosszúlépés a körúton túl volt az a könyv, ami megerősítette: Budapestnek egyetlen része sem unalmas.

 

Az urbanista és szociológus szerzőpáros ezúttal négy városrészre, Újpestre, Józsefvárosba, Budára és Dél-Pestre kalauzolnak minket. Azért írom, hogy ezúttal, mert ez már nem is az első, hanem a második írásos kalauzuk – első alkalommal a belváros közismert tereinek titkait, legendáit vetették papírra, nagy sikerrel. Az új könyvükben bemutatott környékek azonban egy egészen új arcát, és ezzel történetét mutatják a fővárosnak. Olyan kerületekben találjuk magunkat, ahonnan nem olyan könnyű bejutni a körútra egy kis szórakozásra – így aztán természetes, hogy szükség van helyben is egy hatalmas, ambiciózus kőszínházra. (Avagy mégsem?) Olyan vidékeken, ahol mindenki összefog, hogy a focicsapatnak saját pályája lehessen (és még az állam pénzére sincs szükség hozzá…). Olyan helyeken, ahol egykor az első hazai mozgókép-színházak épültek; ahol hatalmas munkástömegeket foglalkoztató, és ezzel együtt az első munkásmozgalmakat is kitermelő gyárak épültek. De hogy nehogy túlságosan optimisták legyünk a sikertörténetek mentén, ellátogatunk a nyilas terror idején jelentős szerepet játszó házakba, terekre; zsidó búvóhelyként szolgáló családi otthonokba; nyomornegyedekbe, árvaházakba.

 

Ebben a kavalkádban fel-feltűnnek ismert alakok – Babits Mihály, Jókai Mór, Karády Katalin –, és átlagpolgárok egyaránt, akiknek a történetét Budapest és az ország története alakította. Vagy éppen fordítva. Meg lehet-e állapítani, melyik volt nagyobb hatással a másikra – és ha igen, fontos egyáltalán ez? A szöveg kísérletet sem tesz rá, csupán elindul velünk egy ponton térben vagy időben, és hol vezet, hol kísér, szinte észrevétlenül ugrálunk hús-vér emberek és városrészek történetei között, előbbieknél néhol egy egész pályaképet vagy élettörténetet megismerve, máshol csak egy-egy jelentős mozzanattal találkozva. Olykor egy fejezet végén befejezetlen történettel hagyunk hátra valakit, hogy aztán oldalakkal később, a város egy másik pontján találkozzunk vele (és ez, bár a tudatos szerkesztésre vall, engem egy kicsit megzavart az olvasásban. )

 

De a fő kérdés nem változik: mi történt itt, ezen a helyen?

 

Koniorczyk és Merker jól érzik, bár szükséges a vizuális megtámogatás a tartalom befogadásához, a hangsúly mégis a történeteken van; így a kötetben, bár gyönyörű albumként „tetszeleg”, arányaiban jóval több a szöveg. A kiválasztott képek viszont kiváló minőségűek, érdekesek és változatosak. Egyetlen dolgot hiányoltam csupán: szívesen láttam volna legalább városrészenként térképen jelölve, pontosan hol is járunk képzeletben. Ennek hiányában kénytelen voltam olvasás közben a könyv mellett a telefonomat is kézben tartani, rajta a Google térképpel.

 

Ez már csak azért sem egyszerű művelet, mert fizikailag is súlyos kötetről beszélünk, márpedig ilyenkor, a téli hidegben, esőben és hóban csak a legvakmerőbbek indulnak neki a városnak, így a lusta olvasó, mint én, egy bögre forró teával, a paplan alatt fekve akar sétálni. Elismerésem és hálám illeti meg a Hosszúlépés íróit, hiszen őket minden bizonnyal nem tántorította el az időjárás a kutatásuk témájától, és ezzel biztosították számomra a paplan alatt sétálás szürreális élményét. Csak egyszer legyen tavasz: akkor már biztos én is könyvvel a kézben valóban felkerekedek, hogy bejárjam Budapest körúton túli városrészeit. Első úticélom Újpest lesz, hiszen az elmúlt éveket a környéken töltöttem, a róla szóló fejezeteket ráadásul egy szuszra olvastam el; aztán jöhet szép sorban a többi.

 

Addig pedig edzek, hogy ne legyen nehéz magammal cipelni a Hosszúlépés a körúton túl-t, ami nem mellesleg súlyzónak is kiváló…