Ernest Hemingway: Férfiak nők nélkül

Bevallom őszintén, az év végi újkönyv-dömping idején alapvetően eszem ágában sem lett volna egy olyan régi klasszikust, mint Hemingway olvasni, ám egy banális véletlen folytán hozzám keveredett az egyik frissen megjelent novelláskötete, és ha már így alakult, tettem vele egy próbát, úgy magával tud-e még ragadni, mint kamaszkoromban. Jelentem, igen, sőt még jobban is, hiszem immár sokkal több olyan írástechnikai részletre és finomságra fel tudtam már figyelni, amire még húsz éve nem, és most sokkal inkább kiviláglott számomra a szerző korlátlan életbölcsessége.

A Férfiak nők nélkül, amely Ernest Hemingway karrierjének mindössze második novelláskötete, meglepő módon ebben a formában még soha nem jelent meg hazánkban, hiszen korábban főleg gyűjteményes- vagy válogatásköteteket adtak ki az amerikaitól, így először vehetjük kézbe azt a művet, amivel az 1954-es év irodalmi Nobel-díjasa úgy istenigazából befutott.

Az itt szereplő tizennégy novella nem meglepő módon arról szól, amit a cím is sugall, a Hemingway által megrajzol végletekig maszkulin, férfias világban a férfiaknak magukban, nők nélkül kell boldogulniuk, és ha végül el is buknak, ebbe a bukásba belenemesednek. Az „Aki nem adja meg magát” egy kiöregedőfélben lévő, ám az életét jelentő torreádorsággal soha fel nem hagyó férfi utolsó küzdelmét mutatja be egy jelentéktelen madridi aréna homokjában, ahol nem csak Manuel és egy bika, hanem az Ember és a Természet csap össze egy halálos viadalban.

„Reggel erősen fújt a szél, a hullámok magasan felfutottak a partra, s ő már hosszú ideje ébren volt, amikor eszébe jutott, hogy összetört a szíve.”

Ennek a szövegnek a párdarabja az „Ötven rongy”, amelyben ezúttal egy szintén korosodó bokszoló lép ringbe sokkal esélyesebb riválisával szemben, és bár tudja, hogy semmi esélye a győzelemre, mégis mindent megtesz a lelkes közönség előtt. Számomra a kötet csúcsa a „Tíz indián”, amelynél szebben talán még sehol nem ábrázolták a múló szerelem miatt érzett óriási, ám idővel azért mégis elenyésző kínt. De szintén magával ragadott az „Alpesi idill”, melyben egy igazán morbid történet révén szembesülhetünk egy magányosan élő férfi felesége elvesztése miatt érzett fájdalmával.

A Férfiak nők nélkül minden egyes darabja hihetetlenül magas színvonalon íródott, és ékes bizonyítékai annak, hogy ebben a végletekig letisztult stílusban, és a lehető legegyszerűbbnek tűnő nyelven (a tizennégy novella hét fordító ragyogó munkája) bármi megírható a világon, ugyanis bár szinte csak férfiak szerepelnek ebben a kötetben, de a témák mégis olyan sokrétűek (élet és halál, szerelem és magány, háború és béke, civilizáció és természet), hogy szintén elképeszthetik az olvasót. Azt hiszem, nem kell tovább ragoznom, akit érdekel a 20. század egyik legtökéletesebb novelláskötete minden idők egyik legjobb párbeszédtechnikájú írójától, az beszerzi a Férfiak nők nélkült, mert nem lőhet vele bakot.