Beszámoló: The Bad Plus - Magyar Zene Háza, 2022. november 19.

Budapest zenei szcénája a nagy leállást követően még nem talált korábbi önmagára, de minden ingadozás ellenére él és virágzik. Ezen hullámokon az egyik zászlóshajó a Magyar Zene Háza, ahol jó érzékkel inkább olyan hazai és nemzetközi produkciókból válogatnak, amelyek kevésbé ismertek vagy élőben ritkábban hallhatóak. Chris Thile mandolinművész október végi szóló előadása, amelyen többek között Bartókot is játszott mandolinon vagy Gyárfás Attila meditatív szóló dob koncertje, amelyen az előadó az akusztikus hangokat elektronikával megvadítva egy egészen különleges hangzást hozott létre szabad improvizációi során, csak néhány a sok remek fellépő közül, hogy november végén a már sokkal híresebb The Bad Plus zenekar lépjen a Zene Háza lenyűgöző nagytermének színpadára.

 

A The Bad Plus nem egy állandó formáció: Read Anderson bőgős és Dave King dobos még az egyik legnagyobb kortárs zongoristával, Ethan Iversonnal indultak 2000-ben és a trió 2016-ig tizennégy albumot adott ki közösen (kettő ezek közül koncert), majd 2017-ben megtörtént a szakadás és Iversont Orrin Evans zongorista cserélte fel egy rövid időre két lemez erejéig, 2021-ig. De Iversont nem olyan egyszerű pótolni és feltehetően ezért is döntött Anderson és King úgy, hogy elsőre radikálisnak tűnő új irányba változtatnak és zongora helyett egy gitár és szaxofon kvartetté bővítik a zenekart. Ehhez, legalábbis a szombat esti koncert alapján nekem úgy tűnt, hogy csak részben találtak megfelelő társakat Ben Monder gitáros és Chris Speed személyében, akik közül Monder illeszkedett szervesebben, Speed saját mondanivalóját nem igazán hallottuk meg a hangszerén vagy a zenekarban, lett légyen bármennyire is kiváló hangszeres tudás birtokában.

 

Talán ennek is volt köszönhető, hogy picit lassabban jött létre az összhang, bár az új korong nyitó témája (Motivation II) rögtön bevitt minket a finoman meditatívra hangolt zenei erdőbe. Monder akkordjátéka egészen lenyűgöző: egyedi fordításokkal kísér és fizika adottságait kihasználva hosszú ujjaival olyan tereket ível át a gitárnyakon, mint a San Fransico-i Golden Gate Bridge. Ez a néhol zongoraszerű, néhol hárfaszerű arpeggio-játékkal ötvözve utánozhatatlan hangzást eredményez és teszi rendkívül izgalmassá az estét. Amikor viszont mint szólista kerül előtérbe a szobagitározás és a gitártanár minden betegsége előkerül: agyon effektezett gitárhangokkal operál, nyilván szándékosan, de egy koncertteremben kevésbé szerencsésen. Az otthoni stadion rock mély tereit megteremtő pedálok egy valós térben vödörszerű vagy éppen 'shellshocked' hangokat és hallást eredményeznek, és így sokszor csak jelzésértékszerűen kivehető, hogy éppen mit játszik. Kell is négy vagy öt téma mire úgy igazán élvezetessé válik az előadás: Anderson „Giant”-jával sikerül teljesen a zenén belülre kerülni, amit remekül hangszereltek át az eredeti zongora trióról erre a felállásra.

 

Anderson dallamos-agresszív bőgő játéka a The Bad Plus állandó jelzőjének, az 'avantgárd jazz'-nek egyik alapja, egyszerre lenyűgöző és megunhatatlan. King pedig a másik, ahogyan ez a legegyértelműbben a „You Won't See Me Before I Come Back” témán kiderül: lehengerlő ötletességgel és dinamikával variálja a ritmikus elemeket miközben néhány másodperc erejére itt-ott felvillant teljesen standard dobos jazz kliséket, hogy utána rögtön eltérjen tőlük, mintegy jelezvén, hogy „Na látod, ezt nem csak így lehet”.   

 

Ahogyan az itthoni zenei élet az energia apokalipszis fodraiban, úgy ez a koncert az adott témák éppen aktuális fűtöttségének függvényeiben fluktuált, a telt házas előadás közönsége pedig saját ítéletétől függően szállt ki vagy áramlott vissza.