Főkép

Hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy a WOMEX nem csupán az üzletről és az esti koncertekről szól, hanem vannak kiegészítő programok, amelyeket kár kihagyni, ezért a szombati napot a filmkönyvtárban kezdtem. Elsőként egy rövid dokumentumfilmet választottam, amit Telmo Soares rendezett és Are We Punks Or Not? a címe. Arról szól, hogy miként használják a zenélést terápiás célból Portugáliában. Megtudhatjuk belőle, hogy akaraterővel, kitartással, egymás támogatásával és persze zenével megoldható az is, hogy a különféle mozgásszervi és egyéb problémákkal rendelkező tagokból színpadi fellépésekre és lemezfelvételre képes együttes válhat.

 

 

Második választásom a The Desert Rocker című Sara Nacer alkotásra esett, melynek főszereplője Hasna El Becharia, az első női gnawa előadó, aki szakítva a társadalmi hagyományokkal, ebben a kizárólag férfiaknak fenntartott szerepkörben érvényesült. A több mint egy órás dokuban az ő életútját ismerjük meg, rengeteg sztorizással, humorral és persze zenével. Hasna El Becharia nemcsak énekel, hanem több hangszeren is játszik (guimbri, karkabas, elektromos gitár, ud, darbuka, bendir), és akárcsak Cesária Évora-nak, neki is viszonylag későn indult be a nemzetközi karrierje, hiszen 51 éves korában jelent meg az első lemeze.

 

 

Mivel a mozizás a vártnál jobban elhúzódott, standolás helyett azonmód koncertre mentem, hogy megnézzem Alicia Edelweiss műsorát. Az osztrák-brit származású énekesnő zenéjét talán a folkos-popos jelzővel tudom leírni, és szerintem kell némi idő, mire ráhangolódik az ember. A következő előadót ismertem korábbról, hiszen az Afrika déli részéről érkező Pilani Bubu lemezéről korábban már írtam ajánlót. Ő egyszerre merít a popból és szülőföldje törzsi hagyományaiból, a végeredmény pedig egy fura, mégis kellemes hallgatnivaló.

 

 

Ezt követően végre sort kerítettem az aréna kistermére, ahol a magyaron kívül többek között a lengyel, cseh, bolgár és szerb stand várt rám. Az ismerősökkel folytatott beszélgetések mellett azért találtam pár érdekességet is. Például az észt California Condor együttes pultját, akik rock-metal muzsikát játszanak – és semmi mást. Szóval nem értettem, ők mit keresnek a WOMEX-en, és ugyan a brandépítést, mint célt elfogadhatónak tartom, kétségeim vannak azt illetően, hogy ezt mennyire tudták megvalósítani ebben a folkos, világzenei közegben.

 

 

Természetesen a szomjazóknak szombaton sem kellett szenvedniük, mert a tegnapi maradék alkohol rendre előkerült a pultokon, illetve voltak, akik kifejezetten erre a napra ütemezték a happy hour programot. Ilyenkor mindig összegyűlt a tömeg, ezért csak a népsűrűséget kellett figyelni és már benne is voltunk a buliban. Azért nem árt vigyázni, mert vannak olyan innivalók, amelyeket a helybélieken kívül más nem képes élvezettel lenyelni – a finn alkoholmentes párlattól még mindig sikoltoznak az ízlelőbimbóim. Viszont megkóstolhattam a koreai szodzsut – ez volt az első alkalom az életemben, és már nagyon vágytam rá.

 

Rövid relaxációs szünet után nekivágtam az éjszakának, hogy kiélvezzem az utolsó esti koncertcsokrot, bár voltak kétségeim, mert a testem határozottan tiltakozott a fokozott igénybevétel miatt. Hiába, már nem veszem olyan könnyedén a hajnali háromkor történő lefekvést és a korai ébredést. Mindenesetre kíváncsian vártam az olasz Stefano Saletti & Banda Ikona fellépését. Az utolsó nagylemezük nagyon tetszett, tele emlékezetes nótákkal és hangszereléssel. Ezúttal sem okoztak csalódást – ez volt a második koncert az idei WOMEX-en, amit az elejétől a végig megnéztem. A programban a legjobb számaikat játszották, ami felért egy rövid földközi-tengeri körutazással. Barbara Eramo hangja és színpadi jelenléte pont olyan volt, mint amire számítottam. Egyedül azt nem értettem, hol marad a tömeg, félháznál is kevesebben voltunk kíváncsiak rájuk.

 

 

Innen átsétáltam a moziba, ahol Karyna Gomes énekelt. Zenéjében három kontinens adott randevút egymásnak (Afrika, Európa és Dél-Amerika), kiegészítve napsütéssel, örömmel, élettel. Tetszett, amit csinált, de nem volt maradásom, mert mindenképpen meg akartam nézni a palesztin Firas Zreik koncertjét. Ő az arab zene egyik fő hangszerén, a kánúnon játszik, és élőben még nem láttam senkit ezen a hangszeren játszani. Teljesen elvarázsolt arab muzsikájával, csak mire véget ért a műsora, annyira eluralkodott rajtam a fáradtság, hogy jobbnak láttam hazafelé venni az irányt, mielőtt elalszom valamelyik nézőtéren.