Főkép

Lábamban az előző nap minden fájásával, és azzal a tudattal érkeztem meg az Altice Arénához, hogy ez nyugisabb nap lesz. A valóság persze mindent megtett, hogy ne így legyen és a nap vége alaposan átcsússzon a következőbe, de persze addig sokat gyalogoltam. Péntekre a nagyterem, hivatalos nevén Aréna Hall második felének a felfedezését terveztem, kiegészítve egy meetinggel. Nem tudom, mennyire egyezik az elképzelésem a hivatalos állásponttal, de a látottak alapján úgy sejtem, hogy a következő divattrend az Indiai-óceán déli térségének zenéje lesz. Mással nem tudom megmagyarázni Madagaszkár és a többi sziget népszerűségét, az esti koncertek között is volt innen érkező fellépő (The Dizzy Brains).

 

A nap egyébként a rengeteg happy hour miatt került be piros színnel a naptáramba. Ha kicsit jobban kedvelném az alkoholt, akkor biztosan merev részegre tudtam volna inni magam, hiszen a skandináv, a spanyol, a belga, az angolszász, a brazil (és itt elvesztettem a fonalat) standon is várták a szomjas és éhes womexeseket. Ennek köszönhetően ettem életemben először rénszarvassonkát, garnélát ananászfalatkán, és még sok minden mást, ittam brazil rumot, izlandi finomságot, hogy a finn párlatról ne is beszéljek. Természetesen mindent lefotóztam, és ha a következő életemben italnagykereskedést nyitok, akkor már van pár támpontom, hogy mit áruljak. Ilyenkor persze összeszaladt a nép, és így azok is csatlakozhattak az alkalmi flashmobhoz, akiknek előzetesen nem szóltak. Az energiabevitel mellett általában valami kultúrprogramot is kaptunk, hol éneklés, hol hangszeres bemutató formájában. Ezek a pillanatok egyébként arra is jók, hogy az alkoholból bátorságot merítve megköszönjem kedvenc művészeimnek a munkásságukat, a zenéjüket.

 

Mivel az együttes menedzsere volt olyan kedves, és előzetesen levélben megkért, beültem a napközi első koncertre. Az amerikai Windborne – hasonlóan a tegnapi műszerészekhez – az énekre helyezi a hangsúlyt, amit időnként kiegészítenek tapssal, dorombbal, egyebekkel. Repertoárjukban nemcsak hazájuk, hanem a koncertek során felkeresett országok dalai is szerepelnek. Meglepően jónak bizonyultak, amit többek között a zsúfolt nézőtér, illetve az a tény is alátámasztott, hogy nagyon kevesen távoztak a műsor vége előtt. Látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak, és ez, kiegészítve a rutinnal, egy élvezetes koncertet eredményezett.

 

 

Egyébként még mindig elámulok a véletlenek szerepén. Francia ismerősömmel beszélgettünk (kaptam tőle pár albumot meghallgatásra, recenzióra), és csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy véletlenül nincs-e kapcsolatban egy másik francia kiadóval. Mosolyogva közölte, hogy az emberem két asztallal odább magányosan ácsorog, és mellékesen az előbb kapott egyik lemez zenészei között is szerepel a neve. Odamentünk, bemutatott, valamit mondott rólam franciául – de ettől kezdve mindenki mosolygott és egy újabb kapcsolattal, valamint a jövő év elején megjelenő albumhoz való hozzáférés ígéretével gazdagabban távoztam. Az ilyen momentumok miatt szeretem a WOMEX-et. No meg persze az eseti koncertek miatt, amiből mára jutott bőven.

 

Kicsit haragudtam a szervezőkre, mert a nap végére ütemezték be kedvenc mexikói bandámat, és ez bizony már jóval az utolsó metró és busz utánra esett. De úgy voltam vele, hogy nagy valószínűséggel ebben az életben vagy most nézem meg a Son Rompe Pera koncertjét, vagy soha. Az estét az Afrotronix fellépésével kezdtem, és azonmód leesett az állam. Ha valaki különlegeset, egyedit keres, akkor egy kattintást se menjen tovább, mert nem találkozik minden nap ilyen kísérletező projekttel, amiben egyszerre van jelen Afrika törzsi ritmusa, az elektromos gitár és az elektronika, kiegészítve hangmintákkal, és a fene tudja még mi mindennel. A Caleb Rimtobaye társulat méltán népszerű, amire bizonyság a következő, milliós nézettségű videó.

 

 

Innen a sátorba mentem (a helyszínek között ingázó kisbuszok hasznosak voltak), ahol még elcsíptem a román Corina Sîrghi și Taraful Jean Americanu együttest. Sokkal jobbak voltak, mint a tavalyi máramarosi csapat (Hudaki Village Band), bár elsőre furán hatott a népzenét jazzal és még ki tudja mivel keverő zenéjük. Mindenesetre a sátor tele volt nézővel, és folyamatosan ment a tetszésnyilvánítás, no meg persze a tánc. Innen átsétáltam a moziba, majd egy szám után távoztam, mert Duarte zenéje nem fogott meg. A Tivoliban egy különleges produkció fogadott – Ngulmiya Nundhirribala az ausztrál őslakók dalait hegedű és zongorakísérettel prezentálta nekünk.

 

 

Ezt szívesen hallgattam volna még, de muszáj volt elindulnom egy másik helyszínre, hogy meghallgassam a madagaszkári The Dizzy Brains együttest. Nem tudom, ki válogatta be őket, mert igazából semmi keresnivalójuk nincs a világzenék között, ugyanis punkrockot, vagy inkább punkmetalt játszanak – és ez szemmel láthatóan csak keveseknek tetszett. Egy biztos, gitárszólót ritkán hallani a WOMEX-en, miként metal sincs minden évben, és ennyire excentrikus frontember sem jár erre gyakran. Én mindenesetre élveztem a koncertet, mintha egy teljesen más zenei világba kerültem volna. Itt majdnem megtörtént az, amire idén még nem került sor – hogy végig nézzek egy koncertet.

 

 

Azonban távoztam, mert meg akartam nézni a Szaharából érkezett együttest, csak előtte még belekukkantottam a Perija műsorának végébe. A négytagú formáció balkáni és közel-keleti forrásból rakta össze a programját, ami meglepően jónak bizonyult – sajnos csak másfél számot hallottam tőlük. A szaharai Al Bilali Soudanról viszont lemaradtam, mert egyszerűen nem fértem be a terembe, annyian voltak. Megjegyzem, hogy nagyon sok helybéli tűnt fel a nézők között (őket a lila karszalagról lehetett felismerni), és tény, hogy ettől kezdve mindenhol sokan voltak.

 

Viszont pont így volt jó, mert átsétáltam a moziba, ahol már arra is várnom kellett, hogy bejussak a terembe, ahol aztán a brazil Bia Ferreirának köszönhetően az est kellemes meglepetésében volt részem. Van valami ebben a nőben, aminek köszönhetően muszáj nézni, hallgatni őt. Bár végig egyhelyben ült, mégis úgy éreztem, kitölti a teljes színpadot, kisugárzásának nem lehetet ellenállni. Erőteljes orgánuma jellegzetes, zenéje egyszerű, de hatásos, a nézők, főként a fiatalabb hölgyek vele együtt énekeltek – minden túlzás nélkül ez volt az este egyik csúcspontja. Sajnáltam, hogy későn értem ide, és csak a koncert második felét élvezhettem. Muszáj lesz meghallgatnom a lemezeit, bár félek, azok nem érnek fel az élő fellépés varázslatával.

 

 

A telefonom szerint már elmúlt éjfél, amikor újra a sátor felé vettem az irány, hogy a mexikóiak előtt belekukkantsak a bolgár Oratnitza produkciójába. A hattagú társulat zenéjének alapját hazájuk népzenéje képezi, amit mindenféle egyéb stílussal kevernek (például jazz), számomra mégis a digeridoo használata miatt váltak érdekessé. Őket sem néztem végig, mert biztosra mentem, és időben elfoglaltam helyemet a nap utolsó koncerthelyszínén.

 

 

Jó érzés volt látni, hogy nem csak én várom a Son Rompe Pera tudtom szerint első európai fellépését. Balra egy japán rádiós szorongatta a fényképezőgépét, jobbra egy dél-afrikai delegált beszélgetett costa ricai partnerével, mögöttem pedig portugálul magyarázott telefonjába egy fizetős néző. Kis csúszással ugyan, de végre színpadra léptek és nagyjából 10 másodperc után felrobbant a helyiség. Olyan energiával játszották a cumbiát, és annyira látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik a zenét, az életet, a mindenséget, hogy képtelenség volt ellenállni nekik. Őrült táncolás, kurjászás, dalolás vette kezdetét – amihez hasonlóra nem emlékszem rövid womexes pályafutásom alatt. Gyakorlatilag felülmúltak minden korábbi élményt – ez az este bekerült az életem legjobb tíz koncertje közé. Évtizedekkel megelőzik a magyar cumbia formációkat, a jelek szerint nekik tényleg a vérükben van ez a fajta muzsika. Ráadásul mindent megtettek a nagyérdemű szórakoztatásáért, arcfestés, színpadi mozgás, kommunikáció (sajnos csak angolul), és irgalmatlan energia. Komolyan mondom, ebből annyit kaptam a koncert alatt, mint az összes eddigi fellépőtől összesen. A végére annyira megőrült a tömeg mögöttem, mintha pogózás vagy moshpit közepén lennék, nem pedig egy Son Rompe Pera koncerten. A jól felépített programban nemcsak a féktelen táncolásra jutott idő, hanem a mirambaszóló alatt szusszanhattunk egy keveset, hogy a végén újra extázisba kerüljünk. Fantasztikus koncert volt, amit mindenki, a nézők és a zenészek egyaránt élveztek. Zárásként a közönség közé dobálták átizzadt pólójukat – az egyiket sikerült elkapnom, így már rendelkezem egy hivatalos Son Rompe Pera pólóval.

 

Köszönet az élményért, ez tökéletes lezárása volt az estének, hullafáradtan, de boldogan indultam hazafelé hajnali kettőkor.