Főkép

A második napon, amikor rövid várakozás után megnyitották az Altice Arena ajtaját, és az addig kívül várakozó sokaság beözönlött, végre elkezdődött az expo, amire egész évben vártam. Mivel az elsők között jutottam be, láttam az „üres” arénát, a womexesekre váró standokat. Pár helyen még az utolsó dekorációkat helyezték el, és persze volt, ahová még nem érkeztek meg a tulajdonosok. A tavalyi évhez képes kevesebb gazdátlan standot láttam, ami mindenképpen örvendetes, miként annak is örültem, hogy többen vagyunk, mint Portóban.

 

Ezt a napot az ismerkedésre, a helyszín felderítésére, illetve a korábban megbeszélt találkozókra szántam. Nagyon jó volt végre azokat a kiadós embereket látni, akikkel már évek óta levelezek. Ez persze próbára tette csekély angol nyelvtudásomat, de nagyon jól szórakoztam, és kaptam pár érdekes információt előadókról, válogatási szempontokról, és persze nehézségekről.

 

A standok között sétálva feltűnt, hogy egyre többen szakítanak a hagyománnyal, és már nem fizikai CD-kkel próbálják eladni a portékájukat, hanem digitális tartalommal. Aminek részben örülök, mert ez tényleg praktikusabb, és így könnyebb bőrönddel utazom haza, viszont sajnálom, mert jó érzés kézbe venni a lemezt, böngészni a bookletet, vagy csak bogarászni a számlistát, vagy ha válogatásról van szó, a névsort. Idén mintha inkább a tollak, matricák és effélék képeznék a marketinganyagokat, no meg persze a rengeteg szórólap, plakát, és más efféle.

 

Azért izgalmas a standok közötti séta, mert mindig találok érdekességet. Ilyen volt például, amikor az egyik plakáton zydeco előadót reklámoztak (szeretem ezt a stílust, csak nagyon ritkán jutok hozzá), vagy amikor az egyik koncertszervezőnél a Los Wembler’s de Iquitos demóanyagát pillantottam meg. Mindegyikből érdekes és tartalmas beszélgetés kerekedett, így derült ki számomra, hogy jövőre Európába jön turnézni a Flor De Toloache, és nemrég megjelent az új lemezük. Hátha szerencsém lesz, és valaki leszerződteti őket egy magyarországi fellépésre.

 

Ami nem változott, az a rengeteg, általam nem ismert előadó, együttes és kiadó. Még mindig meglepődöm, milyen sokan próbálnak megélni világzenéből, és hogy külföldön mennyi ilyen tematikában (és persze népzenében) utazó fesztivál létezik. Ha majd egyszer megnyerem a lottófőnyereményt, tényleg rászánok egy évet, és nem csinálok mást, csak körbeutazom a földet, és felkeresek minden nagyobb rendezvényt, Új-Zélandtól Kanadáig – de maradva a realitásoknál, egyelőre élvezem a WOMEX adta lehetőségeket.

 

Természetesen nem csak a jól ismert előadókkal foglalkoztam, hiszen az egyik fő célom az új zenék felfedezése, és ennek kapcsán kaptam pár lemezt, amelyek alaposabb megismerésére majd otthon kerítek sort. Ilyen a francia Les Mécanos (magyarul talán szerelőknek mondanám) társulat, akik okszitán (provanszál) nyelven hagyományos dalokat énekelnek (eddig ez semmi extra) és egy autószerelő műhelyben található eszközökkel, alkatrészekkel (ez már sokkal izgalmasabb) és dobokkal kísérik magukat. Jól kihasználják a többszólamúságban rejlő lehetőségeket, és a koncert, amit láttam, kifejezetten tetszett.

 

 

A másik meglepetéssel a balti államok standján találkoztam, ahova véletlenül keveredtem, mert kíváncsi lettem, mire fel ott az a tolongás – mint kiderült, éppen alkoholt és egyebeket osztogattak. A frissítő elfogyasztása után a kihelyezett lemezeket nézegettem, amikor kezembe nyomtak egy albumot, majd elém penderítették a tulajdonost, az észt Katrīna Dimantát. Lányos zavaromban hirtelen semmi értelmes nem jutott eszembe, és a szituációból az mentett ki, hogy a helyiek elkezdtek énekelni, többek között Katrīna is, akiről kiderült, hihetetlenül erős hangja van.

 

 

Rövid családi közjáték után – értsd bokáig lejártuk a lábunkat, láttunk száz csodát, és többszáz ember társaságában megvacsoráztunk a Time Out Marketben – következett az éjszakai programom, az esti koncertek megtekintése. Figyelembe véve a helyi közlekedési viszonyokat, és a tényt, miszerint a 728-as busz csak éjfélig jár, 11:30-ban adtam meg a hazafelé indulás időpontját, így viszont csak nyolc fellépő műsorába tudtam belenézni, ami azt eredményezte, hogy fel-alá rohangáltam a négy helyszín között. Általánosságban elmondható, hogy ez nem az én estém volt, a nyolcból hatan nem az én zenémet játszották, a maradék kettőből pedig hiányzott valami, amiért igazán lelkesedni tudnék. Ettől függetlenül persze mindegyik előadó remek volt a maga nemében, csak engem nem tudtak megérinteni. Ilyen például a másodikként látott, Marco Mezquida triója (lásd a következő klip), akik jazzes világzenét játszottak, improvizációval, latinos ritmusokkal. Imádtam volna, ha szeretem a jazzt, de mivel nem, két szám után távoztam. João Selva brazil muzsikával igyekezett megnyerni magának, és kevésen múlt, hogy nem sikerült neki. Utánuk a spanyol Sheila Patricia következett, aki egyfajta spanyol népzene-fado-pop keverékkel próbált hatni rám – sajnos sikertelenül. Két szám után mentem a portugál Sara Correia koncertjére, akit a modern fado egyik nagy ígéretének tartanak. Fantasztikus hangja van, és tényleg magához vonzza a tekintetet a színpadon, de mivel a fado még mindig nem a kedvencem, hamarosan távoztam.

 

 

Az este második felét a helyszínek között közlekedő kisbusz becserkészésével kezdem. Az újítás, amiről korábban nem esett szó, kényelmesnek bizonyult, viszont mivel rajtam kívül senki nem választotta a járatot, rengeteg helyem volt. Mondjuk elég nyakatekert útvonalon mentünk, de minden pénzt megért az élmény. Djely Tapa Maliból érkezett, és erőteljes afrikai zenével varázsolta el a nagyérdeműt. Egyszerre volt törzsi, ingerelt táncra, hozta a mandinka hagyományokat, és nem utolsó sorban hihetetlen energia áradt az énekesnőből, aki folyamatosan énekelt, dobolt, táncolt – ez volt az este csúcspontja (nekem legalábbis).

 

 

Következő állomásom a Balaklava Blues trió sátras produkciója lett, akik beugróként kerültek be a programba, mivel az eredeti fellépő nem jött el. Ők annyira kísérletező zenében utaznak, hogy egy szám után jobbnak láttam távozni, ezen az estén nem bírtam rájuk hangolódni. Nem jártam sokkal jobban Israel Fernández flamenco gitározásával sem, este tizenegy után ez már túl nyugis volt nekem. Hasonlóan éreztem magam a portugál Pedro Jóia koncertje alatt is, mert a fadoja nem űzte el tagjaim fáradtságát, így elindultam hazafelé.

 

Mindent figyelembe véve ez egy remek nap volt, tele élményekkel, találkozásokkal, zenével – remélem a péntek még jobb lesz.