Főkép

Az amerikai irodalomtörténet csak az elmúlt három-négy évtizedben fedezte fel a XIX. század első felének nőirodalmát (legfőbb képviselői: Margaret Fuller, Harriet Beecher Stowe, Louisa May Alcott, Harriet Ann Jacobs, Catharine Maria Sedgwick, Frances Osgood, Susan Warner, Maria Susanna Cummins, E.D.E.N. Southworth), mely ma az amerikai irodalmi reneszánsz szerves részét alkotja.

Sajnos kis hazánkban közülük csupán nagyon kevesen ismertek, legjobb tudomásom szerint magyarul mindössze Harriet Beecher Stowe és Louisa May Alcott regényei jelentek meg. A többiekről az átlag érdeklődő nem is igazán hallott.

Bezzeg Jane Austen, George Eliot és a Brontë lányok neve széles körben ismert. Igaz, ők angolok voltak. És a viktoriánus regényirodalom kiemelkedő alakjai. S mint ilyeneknek, sokkal nagyobb esélyük volt a világhírre.

De térjünk vissza Louisa May Alcott (1832. november 29. - 1888. március 6.) személyéhez, aki a folyóiratoknak szánt rémtörténetek és melodramatikus ponyvaregények után arra gondolt, ő és három nővére tökéletes modellek lennének egy regényhez. Így született meg a Kisasszonyok, majd az óriási sikerre való tekintettel a Jó feleségek, illetve a családregény-folyam következő darabja, a Fiatalurak, melynek alapjául az írónő apja által csődbe vitt forradalmian idealista oktatási elveken alapuló iskolát választotta.

Innen tehát a romantikus eszméket realista módon megvalósító regény eseményeinek helyszínéül szolgáló Plumfield ötlete. A szereplők egy része pedig adott, hiszen őket már megismertük a korábbi részekben. A központi helyen ezúttal a gyermekként viselkedésében, öltözködésében is inkább vadóc kölyökre, mint ifjú hölgyre emlékeztet Jo(sephine) March áll, aki férjhez ment Bhaer professzorhoz, van két csodálatos kisfia, és legalább egy tucat „fogadott fia” (=tanítványa), akik persze lépten-nyomon zűrbe keverednek.

Plumfield az idilli iskola, ahol nevelők és neveltek olyan közösségben élnek, olyan kapcsolatban állnak egymással, úgy tanulnak, és úgy készülnek fel az életre, ahogy optimális esetben lennie kéne. Kölcsönösen tisztelik, szeretik egymást, tekintettel vannak egymásra, a nevelés pedig nem szigorú szabályok és lehetetlen korlátok szerint zajlik, hanem a gyengéd terelgetés elve alapján.

Jo March és férje hisznek abban, hogy módszerük, mellyel a kezükre adott gyerekeket az általuk helyesnek tartott úton terelgetik, meghozza gyümölcsét. Hogy van értelme a jóságnak, a tisztaságnak, a becsületességnek; hogy az emberek szívében van helye a szánalomnak, az együttérzésnek, a segítő szándéknak.

A regény hangvétele nem titkoltan moralizáló, ám mégsem didaktikus; alakjai bár némileg idealizáltak, mégis életszerűek; végkicsengése pedig mindenképpen pozitív. Nem csoda hát, ha manapság, amikor a szemét megállíthatatlanul ömlik boldog-boldogtalanra, jó egy kicsit elmenekülni a régmúlt idők békés világába. Ahol nyoma sincs a azoknak a szörnyűségeknek, amelyek felbukkannak Charles Dickens Copperfield Dávid, Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, Árvácska, vagy William Golding A Legyek Ura című műveiben.