Andreas H. Schmachtl: Mókus és Medve

Andreas H. Schmachtl nevét jól ismerik, akik olvasták Alma Magdi sorozatát, ám számomra a Mókus és Medve az első könyve. Ránézésre az Alma is bájos és aranyos, de azt nem tudom, abban is ilyen vásott humorral ír-e a szerző. Mindenesetre az egyik legjópofább gyerekkönyv ez, amit az utóbbi években olvastam.

A kötet alcíme: „Erdei kalandok, húsz mesés történet”. Hogy erdeiek és kalandok, arra valahogy számít az ember a címet és borítót látva, ám amiért úgy döntöttem, szeretnék írni erről a könyvről, az kb. az első három mondat volt. Azzal meg is győzött.

Persze, nehéz is tévedni egy mókussal, nem szólva ugye a medvéről, hát ezt a két állatot mindenki szereti, a gyerekek meg pláne. Ám Andreas olyan mókásan mesél kettejük barátságáról, a velük történő apróbb-nagyobb kalandokról, ahogy manapság kevesen tudnak. Nádori Lídia ízes fordításában legalábbis számos olyan kiszólás van, amit főleg a felnőttek fognak viccesnek (vagy felháborítónak) találni; a mai, hétköznapi beszédstílust idéző szavak, szófordulatok, melyek idegenül kellene, hogy hassanak egy állatmesés könyvben. Mégis valami olyan természetes lazasággal használja ezeket az író és fordítója, hogy én legalábbis rengeteget kacagtam a könyvet olvasva.

Ám ez nem minden, sőt, ez nem holmi vicceskedő mese. Nagyon is fontos dolgokról szól, de még a leginkább „érzékenyítőnek” csúfolható részei is megmaradnak természetesnek, erőlködéstől mentesnek. Meg szóval kb. bármi mese, történet, sztori, akár csak hír is lehet érzékenyítő, amennyiben nem pont olyan emberekről (lényekről) szól, mint mi, és megmutat valamit amazok életéből. Bizony, a megismerés sok életet mentett már meg, de ezt máris túlmagyaráztam, a Mókus és Medve nem erre van kihegyezve.

Hanem arra, hogy van egy szemmel nehezen követhető sebességgel pörgő erdei állat, aki összebarátkozik egy nálánál sokkal komótosabb életvitelű, ám sokkal nagyobb és nehezebb, másik erdei állattal, és ezek ketten és további erdőlakók megélnek ezt-azt, a nemhorgászattól a piros kenyérpirító turbógombjának megnyomásán, a kibekkelt téli álmon és a Nyuszik kórusával való fellépésen át (jó, azt csak előbbi), egészen a könyv végén található fordulatokig, amikor is valaki éttermet nyit Mókus fájának szomszédságában. És mindezt annyi bájjal, humorral meséli el (és rajzolta meg) Schmachtl, hogy bátran merem ajánlani megannyi gyereknek és szülőnek, mert biztos vagyok benne, hogy remekül szórakoznak majd. (És akkor még a Mókus által szerzett dalokról nem is szóltam: „zimm-zümm-tingeli-dümm”!)