Történet a C kórteremből - Czakó Zsófi interjú

Bevallom, előzetesen kicsit tartottam a meglehetősen „női téma” miatt a könyvedtől, de azt kell mondjam, kérdés nélkül az idei év legjobb és legfigyelemreméltóbb kötetei közt van a helye. Viszont számomra kimondottan furcsa az, hogy ebből az egyébként roppant sokrétű alkotásból a legtöbben a vetélésed történetét emelték ki. Mi volt az eredeti célod, amikor írni kezdtél?

 

Megértem, hogy tartottál tőle. Ha nem én írtam volna, én is tartanék tőle. A könyv nem pusztán egy vetélésről, hanem társadalmi különbségekről, vidék-főváros ellentétről, szokásokról és előítéletekről szól. Sajnálom, hogy elsősorban vetéléstörténetként hivatkoznak rá. Egy vidéki kórház nőgyógyászati kórtermében játszódik, ahol a teljesen más háttérrel és más motivációval érkező nők élete pár órára egy közösséggé formálódik át.

 

Véleményem szerint a viszonylag tárgyilagos és visszafogott, ám a belső vívódásokat nagyon is közvetíteni képes elbeszélői hang a köteted sikerének egyik legfőbb kulcsa. Mennyire volt nehéz erre rátalálnod?

 

Az első szöveg, amiből később a könyv született csak magamnak szólt. Egy álmomat írtam le, amelyben a kórterem is szerepelt. Tetszett az egyszerű, őszinte hang, bár meg is rémültem picit tőle. Éreztem, hogy szükség lesz humorra, kis könnyedségre is. A többi szereplő hangját nehezebb volt megtalálni. Nem akartam senkit sem durvának ábrázolni, de a hitelességet is szem előtt kellett tartanom. Ebben néha nehéz volt megtalálni az egyensúlyt.

 

Nagyon tetszett, ahogy a fővárosi lét után az attól merőben eltérő vidéki valóságot ábrázolod. Számodra elsősorban miben tér el egymástól a budapesti és a vidéki élet? És hogy látod, miként viszonyul egymáshoz a két világ?

 

Jelenleg egy pici faluban élek vidéken. Gyakran gondolkodom rajta, vajon most mit csinálnék másképp, ha éppen Budapesten lennék. Talán semmit? Akkor is a kanapén ülnék, dolgoznék, babakocsit tologatnék vagy olvasnék? Egyrészt valószínűleg igen. Másrészt viszont nem beszélgetnék hosszasan a szomszédasszonyokkal, nem hallgatnám meg a helyiek előadásában a legfrissebb híreket a boltban, és nem vágyódnék már nagyon valamilyen kulturális program, sőt, akár egy sznob és drága étterem után. Ez a kettősség jelenik meg a szövegben. Mindennek van előnye és hátránya, a vidéki életnek és a budapestinek is. Sokszor mondják az ide látogatók, hogy ez a földi paradicsom, milyen jó levegő van, milyen kedvesek a helyiek, a falubéliek pedig leginkább úgy beszélnek Budapestről, hogy nem mennének oda, túl zajos, túl poros és az emberek is furcsák, hiszen csak 1-1 napra mennek fel mondjuk egy Parlamentlátogatásra. A fővárosi picit romantizálja a vidéket, a vidéki fél a várostól. Szerencsés vagyok, hogy mind a két világba van bejárásom.

 

A regényed egyik központi tere a „C” szoba, ahol zömében sokadik abortuszukra váró, mélyszegénységben élő cigány lányok, nők mellé kerültél. Mit tanultál az itt töltött idő alatt? És egyáltalán milyen korábbi tapasztalataid vagy elképzeléseid voltak a cigány-magyar együttéléssel kapcsolatban?

 

A könyv ezen a ponton nagyon őszinte és valóságos. Az elbeszélő azt mondja el, amit akkor én éreztem. Rettegtem a C szobában. Ezért is túloztam el az elbeszélő anyja és gyerekkora utáni vágyódást, és ezért jelenik meg Edit néni személyében a felnőtt, a régi tanárnő, aki megmondja a gyereknek mit kell csinálni, hogy beilleszkedjen és ne bántsák. Mindig azt gondoltam magamról, hogy nyitott vagyok, érdekel minden kultúra, a cigányság is, jártam Monoron a Máltai szeretetszolgálattal, de a C szobás tapasztalathoz képest felszínesnek érzem a korábbi érdeklődésemet. Akkor a segítő szerepében érkeztem fél napra, a C szobában összezárva viszont akaratlanul és mélyebben láttam bele a lányok életébe. Nehéz röviden megfogalmazni, mit tanultam, de talán a kezdeti félelmem miatt azt emelném ki, milyen furcsa volt belátni, hogy előítéletes vagyok, amit nem gondoltam volna magamról. Máig nem tudom, vajon van-e átjárás a két világ között. Ha újra oda kerülnék, eleinte megint félnék. Talán csupán az ismeretlentől.

 

Szerinted hogyan kellene, hogyan lehetne egymáshoz közelebb hozni a cigányságot és magyarságot?

 

Ebben éppen van egy kis sikerélményem. Ha egyáltalán nevezhetem így, hiszen nem konkrét célom, illetve nem küldetésem a téma. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy a könyvem eljutott egy közeli faluban működő roma egyesülethez, és az olvasói eddig kizárólag pozitívan nyilatkoztak a szövegről. Tartottam tőle, hogy felháborodást kelthetek, artottam attól, hogy a fővárosban majd félreértik páran a leírtakat. Most egy falubéli asszony csetel az egyik roma egyesületi taggal, és találkozni, beszélgetni szeretnének, érdeklődnek egymás élete iránt. Ha ez valamennyire a szövegemnek is köszönhető, arra rendkívül büszke vagyok. És azt hiszem ilyen pici körben, apró lépésekben lehet csak változást elérni.

 

Igazán plasztikusan ábrázoltad az állami és magánegészségügyi ellátás közötti ordító különbséget. Szerinted pusztán pénz kérdése az egész, vagy más és komolyabb gondok vannak a mai állami egészségügyi ellátás mögött?

 

Bizonyára nem csak pénz kérdése. Én például magánegészségügyi ellátásban jártam terhesgondozásra, de állami intézetben szültem, és kizárólag pozitívan tudok nyilatkozni a szülésről, amíg a magánellátásban néha úgy éreztem, egy futószalagon vagyok, a következő drága váza, amit meg kell ragasztani. Ezt a benyomásomat például élvezetes volt szövegbe foglalni. A könyvben is szerepelnek együttérző állami egészségügyi dolgozók, akik tizedik órája ügyelnek, minimálbért kapnak, mégis mosollyal fogadják a pácienst a műtő előtt. A kiégett nővérek, akik a C kórterembe csak kiabálni és fegyelmezni járnak szintén nem tehetnek arról, hogy nem találnak már semmi szépet a szakmájukban. Összetett a probléma, viszont egész biztos, hogy a pénz, illetve annak hiánya, fontos tényező.

 

A regényedben fontos szerepet kap az önértékelés, hiszen nem csak társadalmi vagy családi elvárás a gyermekvállalás, de azt hiszem, döntően befolyásolja az ember énképét, hogy van-e gyereke vagy sem. Benned mi változott meg a gyermekvállalás előtthöz képest a terhesség alatt, illetve az anyává válás után?

 

Rengeteg kérdés merült fel bennem. Például az is, hogyan dolgozhatnék erősebben a saját önértékelésemen és komplexusaimon úgy, hogy abból ne adjak át sokat a gyerekemnek, illetve ha továbbadom, hogyan tudok vele kommunikálni róla. A gyerekvállalás óta motiváltabb vagyok a tekintetben, hogy magammal jó viszonyt ápoljak, hiszen ezt a gyerekem is érzi. Sok dologra tanít meg az anyaság. Míg eddig általában nem szerettem, ha a férjem a világ legkedvesebb emberének nevezett, mert szívesebben lettem volna rámenős és néha kegyetlen, addig a fiamban ez a kedvesség rendkívül szimpatikus. Így arra tanít, hogy magamban is megszerethetem ezt a tulajdonságot.

Erősen foglalkoztat a felelősség is. Hol neveljem fel a gyerekemet. Nem mindegy, mit lát három évesen: a falu főutcájának végén a teheneket, vagy a budapesti belvárost valamilyen dzsúdóedzés után. Nincs rá válaszom, igyekszem mind a kettőben a jót látni.

Új felfedezés még, hogy magamért sok esetben képtelen voltam kiállni, míg érte ez automatikusan megy. Ezt is köszönöm neki.

 

A könyvedben számtalan tippet adnak az emberek a gyermekvárás kapcsán. Szerinted a fővárosi és vidéki emberek alapvetően másként látják a gyermekvállalás kérdését?

 

A könyvben Katinka, a fővárosi termékenységi jógázó, vitaminokat szedő és termékenységi diétát folytató meddőséggel küzdő nő, míg Ilus néni a falusi parasztasszony, aki három gyereket szült, folyamatosan dolgozik, mindent zsírral készít és életében nem jógázott még. Szerettem ezt a két figurát, több kedves barátom és látogató tulajdonságaiból gyúrtam össze Katinkát, Ilus néni figurájáról pedig gyakran kérdezik itt a faluban, hogy kiről mintáztam. Senkiről. Hallgattam a beszélgetéseket a boltban, figyeltem az utcán, és itt-ott, a házakban. Természetesen mind a két figurát eltúloztam, így két szélsőséget láttatok, de alapvetően tapasztalok különbséget a gyerekvállalás témájában a fővárosban és vidéken. A CSOK és babaváró hitelek kérdését kihagytam a könyvből ugyan, de vidéken például nagyon is meghatározó, akár családi létszámot befolyásoló tényzővé vált.

A fiam megszületése óta is érzem ezt a különbséget. Amíg egy néni az utcában azt javasolta, hogy hat hónaposan már nyugodtan adhatok neki egy kis sült szalonnát, addig a budapesti látogatók gluténmentes búzadarát hoznak ajándékba.

 

Eddig milyen olvasói visszajelzésekkel találkoztál? Volt esetleg olyan nő, aki hasonló dolgokat élt át, mint te, és a könyved segített neki?

 

Egészen meglepő, hogy széles olvasóközönséget talál magának a könyv. Tartottam tőle, hogy aki érintett, nem szívesen olvas a témában, és talán így is van, de találtak már meg nők, akiknek hasonló a történetük és szívesen olvasták. Nekem a legtöbbet jelenleg a közeli faluban élő roma olvasók véleménye jelenti, de igazán örülök minden visszajelzésnek, pozitívnak, negatívnak egyaránt.