Frank Herbert: A Dűne eretnekei (2022)

Az utolsó előtti, egyben ötödik (eredeti) Dűne regény 1984-ben jelent meg, közel két évtizeddel az első után. A második legvaskosabb kötet a sorozatban most Horváth Norbert új fordításában jött ki a Gabónál.

Ahogy az előző rész (Dűne istencsászára) is jelentős idővel később veszi fel a gigászi történet fonalát, úgy A Dűne eretnekei is hatalmasat ugrik előre a jövőbe: kb. másfél évezreddel járunk az előzmény eseményei után. Bár az istencsászár (vagy ahogy itt legsűrűbben emlegetik, a Zsarnok) már rég halott, öröksége nem csupán az időközben Rakissá „átnevezett” sivatagbolygó férgeiben él tovább. Az Aranyösvény folytatódik, és hogy ez pontosan mit jelent, azt az olvasó akkor sem feltétlenül érti, ha ott van a fejében az összes eddigi rész…

Herberttől megszokhattuk a korábbiakban is, hogy szeret megdöbbentő új ötletekkel előállni, és akkorát tekerni a sztorin, hogy az olvasó csak pislog, hogy „mi van?!”. Nyilván ekkora időt átívelő történet esetében ez nem is annyira írói trükközés, mint joggal elvárható változás. Hogyne változna az emberiség ennyi idő alatt?! Pláne úgy, hogy már a Dűne legeleje is a távoli jövőben játszódik, amikor számos bolygón élnek utódaink – az 5. kötet jelenében pedig már a Zsarnok halálát követő Éhínség és Szétszóródás is lezajlott. Sőt épp az hozza újra mozgásba az eseményeket, hogy különféle népek elkezdenek visszatérni a Szétszóródásból. Herbert zsenialitásának egyik újabb jele, hogy ebben a miénktől már a legelején is nagyon-nagyon különböző világban tud megint olyan újat mutatni, ami totálisan idegennek hat. Miközben a szétszóródottak is emberek, és ahogy az ilyen lépték mellett végül is logikus, akik innen elmentek, megváltozva térnek vissza…

A regény egyik legfőbb újítása mégis az, hogy a Bene Gesserit nővéreket, az ő rendjüket teszi meg elsőszámú főszereplővé, még úgy is, hogy a tényleges főszereplők avagy fő nézőpont karakterek egyike, Miles Teg bashar egy általuk kitenyésztett férfi, az univerzum alighanem legnagyobb katonai zsenije, egyúttal Mentát. De hasonlóan fontos szerep jut két-három Bene Gesserit Tisztelendő Anyának (köztük a rend aktuális főnökének), egy rakisi lánynak, aki évezszázadok óta elsőként képes parancsolni a homokférgeknek, valamint egy újabb Duncan Idaho ghola is felbukkan. A Bene Gesserit tagjai korábban jellemzően amolyan a „háttérben a szálakat mozgató” kavarógépek voltak, gyakran negatív szereplők, most azonban ők azok, akik előtérbe kerülnek – pl. azért, hogy megpróbálják megmenteni az egyelőre ismeretlen, ám annál jelentősebb hatalommal (és vagyonnal) bíró, egyértelműen agresszív, hódító szándékú visszatérőktől az ittmaradottakat…

De a Bene Gesserit mellett a Bene Tleilaxról is messze többet megtudhatunk a regényből, mint korábban. A hírhedt ám titokzatos axolotl tartályaikban bárki embert lemásolni képes arctáncoltatókat és holtak sejtjeiből újranövesztett gholákat gyártó, fura-különös, kiszámíthatatlan, számos világon megvetett népek épp úgy eltávolodtak az emberiség fősodrától, mint az évezredes tenyészprogramokon dolgozó Bene Gesserit nővérek, ám eddig Herbert nagyon keveset árult el róluk és terveikről…

Írónk a rá oly jellemző módon szövi a történet sokszor nehezen követhetően bonyolult szövetét, miközben nem csupán tovább építi elképesztő univerzumát, de folytatja a hatalom, a vallás, az emberiség (s újabban a szexualitás, mint a hatalom befolyásolója) mibenlétén való filozofálást. Mindeközben simán megenged magának olyan húzásokat, hogy egyetlen mondattal intézi el a felfokozott cselekmény újabb fordulatait, amikből mások hosszas, akciódús fejezeteket írtak volna – s közben mégis van bőven akció, izgalom. Viszont én legalábbis nem találtam egy olyan szereplőt sem, akit igazán tudtam volna kedvelni, még Teg kapcsán is vannak olyan húzásai a Mesternek, amik persze, meglepőek, csak…

Szóval az van, hogy a Dűne sci-finek számít sok szempontból, és tény, hogy Herbert különösen filozófiai és hatalom-politika-hadászat (stb.) tekintetében tudományos alapossággal ír. De attól még a világa épp úgy nincs tudományosan megalapozva, ahogy mondjuk Isaac Asimov Alapítvány sorozatától sem várhatjuk el, hogy tételesen elmagyarázza az űrutazást. Viszont Herbert szereplői jellemzően mítikus-legendás hősök. Alig tudnék olyat említeni, pláne ebből a kötetből, aki hétköznapi ember. Mindenkinek, legyen bár Bene Gesserit boszorka, tleilaxi mester, Mentát, ghola, a Szétszóródásból visszatérő szereplő, van valami szuperereje, ami kiemeli az átlag emberiségből. Itt nincs népmesei figura, aki szegény sorból emelkedne fel (nem, még a rakisi lányka sem ilyen, hiszen ő is olyat tud, amit senki más). Ami pusztán azért érdekes, mert Herbertnél a nép mindig csak massza volt, feláldozható, két szóval elintézhető, miközben II. Leto, a Zsarnok azért hozta létre az Arany Ösvényt, hogy az emberiség (a massza, a tömeg) túléljen…

Jó lenne tudni, mi vezette Herbertet, míg a regényfolyamát írta. Bizonyos, hogy az elején nem tudta, hova fog fajulni, micsoda mélységekbe és magasságokba tör majd a történet. De milyen igény, milyen belső folyamat szülte azt, hogy sok ezer oldalon képzelje el, mivé válhat az emberiség, mit hozhat létre (s rombolhat le) a hatalom, akár az a hatalom is, ami ezekben a regényekben emberfelettiként megjelenik? S amely inkább tűnik ezoterikus-mágikus erőnek, s így fantasybe, mítoszokba illőnek, mintsem sci-fibe. Mert ki lehet jegyzetelni a regényeiből rengeteg bölcsességet, melyet a saját világunk viszonylatában értelmezve jobban láthatjuk a háttérben zajló nagyhatalmi folyamatokat, a manipulációt és a többit, mégis világos, hogy nem a mi világunkról mesél Herbert. Meglehet, könnyebb lenne elfogadni bármit, ami épp most zajlik (de ne legyenek illúzióink, Herbert életében is volt épp elég baj a világban), ha azt mondhatnánk, hogy a vezetőinknek vannak emberfeletti képességeik, legyen az akár jövőbe látás, akár olyan szigor, tudatosság és előre tervezés, ami a Bene Gesseritet jellemzi, bármi, ami miatt legalábbis felnézhetnénk rájuk, hogy, hát igen, az azért már valami. De itt csak emberfeletti hataloméhség és az emberiség, a tömegek masszaként kezelése van. Herbert hősei, akár „jó”, akár „gonosz” okból, de ugyanolyan könnyedséggel áldoznak fel akár egész civilizációkat, ahogy teszik velünk a mi „varázstalan” világunk vezetői, és sem itt, sem ott nem látszik, hogy mi végre. Más kérdés, hogy van még hátra egy könyv a Dűne sorozatból, ahol nagyon sok minden helyére kerül – de erről majd akkor írok, ha az is megjelent újból.

Elég az hozzá, akármekkora elképesztő ívet ír is le az első öt Dűne regény, ebből a szempontból még nem látszik, a jelen emberiségére nézve mit akart közölni, tudott-e neadjisten irányt mutatni, javasolni bármi hasznosat. És ez azért fontos, mert a Dűne maga abból indult, hogy Herbert látott egy egyre inkább elsivatagosodó amerikai tengerpartot, és elkezdett azon spekulálni, megkockáztatom: aggódni, hogy mit jelenthet mindez az emberiség számára…