Beszámoló: Mercyful Fate / Death Angel – FEZEN Fesztivál, 2022. július 28.
Írta: Uzseka Norbert | 2022. 07. 30.
A jubileumi, 25. FEZEN fesztivál igen erős felhozatalában, híven a hagyományokhoz, külföldi sztárokból jellemzően napi egy-két nagy név volt. Így aki, hozzám hasonlóan csak egy napra tudott menni, annak meg kellett hoznia azt a nehéz döntést, hogy az ötből melyik legyen az az egy.
S mégsem volt olyan nehéz a döntés, hiszen a heavy metal egyik alapvető, legendás és kultikus zenekara, a Mercyful Fate most először játszott főzenekari pozícióban magyar földön (1999-ben a Metallica előzenekaraként láthattuk őket az MTK pályán, ragyogó napsütésben, ami a legkevésbé sem illik ehhez az éjsötét muzsikához).
Hogy a Bay Area thrash metal egyik legendája, a Death Angel is fellépett, az volt a hab a tortán. Ők is rég kezdték az ipart, és 1987-90 között megjelent első három albumuk óriási hatással volt a thrash színtérre. Hosszas kihagyás után, 2004-ben tértek vissza, és azóta is szállítják a minőségi anyagokat, de fontosság és hatás tekintetében ezek messze elmaradnak a korai triótól. Ezzel együtt a San Franciscó-i csapat remek formában, profin muzsikált még bőven napsütötte, csaknem matiné időpontban, este 6-tól. Sajnos pont a kedvenc lemezemről (Act III) játszott egyetlen dal (Seemingly Endless Time) végére értünk oda, két további korai klasszikust lekésve.
Ez a zene alapvetően kisebb klubokban működik a legjobban, így a nagyszínpadon, napfényben nem volt akkora pörgés, meg hát kissé ők is, mi is megöregedtünk már, úgyhogy széles mosolyból több volt ezen a koncerten, mint moshpitből és zúzásból. Akárhogy is, az ősi Thrashers nóta épp úgy működött, mint mondjuk a legutolsó stúdióalbumról elővezetett, címadó Humanicide.
Bár tervben volt az ózdi thrasher Remorse megtekintése is egy kisebb színpadon, a régi jó ismerősökkel való beszélgetés elvitte az időt, így sikerült őket lekésni, miközben a nagyszínpadon a kevéssé a két külföldi banda közé illő, de becsülettel teljesítő, nagy tömeget megmozgató Alvin és a Mókusok zenéltek.
Utánuk egy gigászi Mercyful Fate leplet vontak a technikusok a színpad elé, hogy a közönség ne láthassa idejekorán a monumentális színpadképet. Mely valóban tiszteletet parancsoló látványt nyújtott, mikor végre lehullott a lepel, és kezdetét vette a hovatovább sátáni előadás. Merthogy az 1981-ben Dániában indult zenekar dalai meglehetősen ördögi dolgokról szólnak, s az énekes King Diamond külseje is ehhez igazodik. Az első pár dal alatt egy szarvas ördögi maszkot viselt (kissé muflon jellegűt), ám azt levéve sem lett kevésbé horrorisztikus a látványa: az emblematikus fekete-fehér arcfestésén túl egy sokágú püspöki (vagy melkori?) sisakot vagy mit is felvett, nem szólva előbb vérvörös, utóbb gyászfekete kabátjáról. És akkor ez még csak a látvány… King ugyanis döbbenetes hangterjedelemmel rendelkezik, és híres-hírhedt a fejhangú falsetto sikolyairól, melyeket ma, 66 évesen is gond nélkül hozott. Döbbenetes teljesítményt nyújtott, bár megértem, ha valakinek ez túl extrém, és inkább elmenekült.
De nemcsak King uralkodott. Zenésztársai is csúcsprofi produkciót nyújtottak. Igaz, az eredeti Mercyful Fate felállásból már csupán Hank Shermann gitáros van itt, aki fordított baseball sapka alá és napszemüveg mögé rejtőzve, ajkán néha halvány mosollyal játszotta le a csillagokat is az égről. Ebben méltó társa volt a King szólóalbumairól is ismert Mike Wead. A basszusgitárt a számos zenekarból (pl. Armored Saint, Fates Warning) ismert Joey Vera kezelte, a rá jellemző módon: az ember nem pusztán zseniálisan zenél, de egész testével átéli a muzsikát, gyakorlatilag második showman. A dobos pedig a Kinghez és Hankhoz hasonlóan dán Bjarne T. Holm volt, egy végtelenül precízen és erőteljesen ütő figura.
Ahogy sejthető volt, csupán a korai klasszikusokat (Mercyful Fate EP 1982, Melissa 1983, Don't Break the Oath 1984) idézték meg, a hosszas szünetet követő továbbiakat nem (pedig őrületesen jó dalok azokon is voltak, elég a Time címadójára utalnom). Csupa olyan szám hangzott el, ami zenészek generációira volt hatással. Kezdve nyomban a Metallicával, de az sem véletlen, hogy a Death Angel énekese a színpad szélén, a keverős mellett zúzta végig a koncertet, míg az egyik gitáros a fotósárokban. Nyilván mindegyik dal hátborzongató volt, King kimért, teátrális, mégis vérfagyasztó mozgásával kísérve. Máig felfoghatatlan számomra főként az, hogy hogy tudtak 1984-ben kiadni egy olyan komplex, előremutató, hovatovább 
progresszív metal albumot (amikor még ez a kategória sem igen létezett), megelőzve mindenkit, mint amilyen a Don’t Break the Oath. És akkor ahhoz képest a Melissa még nagyobb közönségkedvenceket tartalmaz. Íme, ezeket játszották: The Oath, A Corpse Without Soul, The Jackal of Salzburg (ez új dal, még befejezetlen, ehhez képest olyan komplex és átható erejű szerzemény, hogy simán felfért volna az …Oath-ra), Curse of the Pharaohs, A Dangerous Meeting, Doomed by the Living Dead, Melissa, Black Funeral, Evil, Come to the Sabbath, ráadás: Satan's Fall.
King nem vitte túlzásba a közönséggel való kommunikációt, nem is volt erre szükség, de egy ponton elmondta, hogy a felesége magyar, így boldog, hogy végre nekünk játszhat. El lehet képzelni a közönség reakcióját. De az első perctől az utolsóig tökéletes koncert volt ez, örök élmény.
További fotók: