Főkép

Ha jól látom, ez volt a harmadik PKD regény, mely magyarul megjelent, épp három évtizede, akkor még Transz címen. Most új fordításban adta ki újra az Agave, de nem csak ezért jelent ma mást, mint akkor (vagy akár 1964/67-ben, megírása illetve könyvben megjelenése idején).

 

A regény a hidegháború közepette született, a benne elképzelt jövőben (mely dátuma – 2004 – szerint nekünk már múlt) is az van még: Nyugat és Kelet egymás ellen. De bár elsőszámú főszereplőnk amolyan fegyvertervező médium (és PKD-re jellemzően vicces-beszédes a neve: Lars Powderdry, mely utóbbi (lő)porszárazat jelent), az hamar kiderül, hogy a két tábor, minden fenyegetés és propaganda ellenére hallgatólagos megegyezésben él, és nem lőnek ki egymásra rakétát… Dick a rá jellemző cinikus éleslátással beszél a médiáról, a tömegmanipulációról – meglehet, ez a regény ma leginkább helytálló, legerősebb üzenete.

 

Lars és szovjet avagy tábor-keleti ellenlábasa, Lilo Topchev tudatmódosítókkal előidézett transzba merülve „hozza le” ki tudja, honnan az újabb és újabb fegyverek tervrajzait (bár zömük nem is bizonyul fegyvernek), s az uralkodó elit gyárt ezek köré olyan médiatartalmat, mellyel tudatlanságban és félelemben tartja a tufáknak nevezett közembereket. Ismerős, ugye?

 

Fordulópontot az hoz, amikor felbukkan egy igazi, közös ellenség, egy legyőzhetetlennek tűnő űrbéli flotta, és a két médiumnak (illetve a világ kettészakadt két felének) össze kell fognia ellenük. Ez bármely űroperában sablonos megoldás lenne, ám ahogy PKD annyi évvel ezelőtt mindezt elmesélte, na, az elég sajátos.

 

Mi más is lehetne? Hiszen Philipnek megvoltak a maga rögeszméi, mindig azokról írt, számtalan verziót elképzelve, legyen az bár férfi és nő közötti (jellemzően pusztító) kapcsolat, a kábítószerek szerepe a magasabb tudatszintekre jutásra, a politika, a hatalom mibenléte és működése – s persze az is, hogy mi mindenre lehet képes az ember a tudomány (illetve a transzállapotok) által. Aki olvasott már tőle, annak mindezek ismerősek lesznek.

 

A tökéletes fegyver mindazonáltal nem tartozik a tökéletes írásai közé. Egy amfetamin rásegítéssel előidézett rém termékeny korszakában írta, és bár akkortájt is kerültek ki kezei közül remekművek, ez a regény eléggé szétszórtnak, szeleburdinak érződik. Van olyan szála, ami mintha csak az oldalszámbővítés miatt került volna bele, de mondanivalója, üzenete még annak is van, egyszerűen csak kissé kusza a sztori. És innen, más korban és kultúrában ücsörögve az engem alighanem PKD által megjósolt módra megfigyelő számítógépem előtt, nem tudom megítélni, mennyi volt a szatíra, a sajátos humor Dick ezen írásában. De az biztos, hogy számos szereplőt és szituációt a saját életéből emelt át, és nem egyszer azok kifigurázása céljából. Persze ezeken épp úgy nem tudok én innen nevetni, ahogy a világ (és ország) mai helyzetével rímelő részeken. Ezzel együtt is úgy látom, hogy akármilyen szedett-vedett is ez a regény PKD legfontosabb műveihez mérten (kezdve pl. azokkal, amikért ilyen-olyan díjakat kapott), vannak benne zseniális ötletek és meglátások, melyek kijózanítóan hatnak 2004 után is.