Főkép

Az idei, sorrendben 17. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál okozott pár meglepetést. Gondolok itt például a francia Ronan Toulhoat fantasztikus dedikálására, vagy a beszélgetésekre a kiadókkal, gyűjtőkkel. Az egyik ilyen csevelyre a Vad Virágok Könyvműhely standjánál került sor, aminek az apropóját a 23. Usagi kötet szolgáltatta. Na itt szembesültünk a ténnyel, miszerint az első magyar kötet 2006-ban jelent meg, röpke tizenhat évvel korábban. Azóta jelennek meg vélemények, recenziók az ekultura.hu oldalon a sorozatról. Hihetetlen.

 

Hihetetlen, hogy van olyan magyar nyelvű képregénysorozat, ami nem a szuperhős vonalat erősíti, és a mangákhoz sincs köze, és ennyi évet megélt. Cseppet sem érzem túlzásnak, hogy unikumnak tekinthető a maga nemében, lévén nem csak a felnőttek kezébe adnám nyugodt szívvel, hanem az általános iskola felső tagozatosainak szórakozását, illetve lelki fejlődését biztosító kötetekként helyezném el a polcokon.

 

Usagi esetében nem okoz gondot a sokadik részről mondani valamit, mert itt mindig vannak új gondolatok, köszönhetően a változatos történeteknek, illetve azoknak az erkölcsi dilemmáknak, amelyekkel hősünk időről-időre szembesül. Jó látni, hogy miközben az alapkövek megbízható támaszt jelentenek hősünk világnézetéhez, azért nem egy statikus példaképről beszélünk, hanem a világgal kölcsönhatásban lévő folyamatos fejlődésről. Nyúl testőrünk számomra talán legszimpatikusabb tulajdonsága a kíváncsisága, és szorosan mellette a humanizmusa, ami biztosan különcségnek számít a környezete szemében.

 

Ez a kötet többek között azért fontos, mert ebben olvasható a sorozat SZÁZADIK része. Igen, akinek gyűjteményében megtalálható a Könnyek hídja, az már több mint száz füzet büszke tulajdonosának mondhatja magát. Aki ráadásként megkapta azokat a rövid képregényeket, amiket Sakai ismerősei, munkatársai, barátai rajzoltak (például Frank Miller) erre az alkalomra. Ezek egyszerre vicces és informatív oldalak, különösen megható volt olvasni, miként látja saját magát Stan Sakai (és persze erről azonnal szembe jutott a budapesti látogatása, barátságos személyisége).

 

Nekem még mindig tetszik, hogy a sztoriknak valamilyen szinten van valóságalapja. Például a címben említett híd valóban létezik, és ha jól értelmeztem, akkor azért kapta ezt a nevet, mert Tokugawa Sógunátus idején itt búcsúztak el a családtagok, ismerősök azoktól az elítéltektől, akiket a közeli Suzugamori kivégzőhelyre vittek. Aki szeretné megkeresni a weben, annak itt egy link hozzá: https://tokyocheapo.com/place/the-bridge-of-tears/

 

Szerintem nem tanítható az a mód, ahogyan Sakai összedolgozza a sorozat korábbi szálait (Gen, Inazuma, Csizu) az új történetekkel (Majumi) – ezzel a képességgel biztosan csak születni lehet. Mindez nem öncélú, nem túlzó és még azt sem mondhatom, hogy különlegesnek számít. Egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, jobban mondva minden megy a maga útján, az eddig megismert szereplők próbálják élni az életüket, tenni a dolgukat, és mintegy mellékesen találkoznak Usagival. Persze ez így nem sokat mond, de ha azt mondom, hogy például a fejvadász Gen megpróbál teljesíteni egy megbízást, ami úgy végződik, hogy azonnal folytatás után kiált, amiben nagy valószínűséggel nyúl testőrünknek is lesz szerepe. Vagy említhetem példaként Csizu felbukkanását ebben a kötetben, és azt, ahogyan aztán távozik a színről.

 

A görög tragédiákat idézi Sizukiri és Majumi története, mert ezekben tényleg van valami végzetszerű, elkerülhetetlenség, s mindez úgy, hogy közben mégis echte japános marad. Az ilyen megoldások miatt tartom megunhatatlannak a sorozatot, és értek egyet azzal a kommentelővel, aki csak annyit írt dicséret gyanánt valamelyik oldalon, hogy „Én még nem olvastam rossz Sakai történetet.” – én sem, teszem hozzá gyorsan.

 

Mindezek fényében köszönöm a magyar kiadó munkatársainak az eddigi tizenhat évet, és szívből kívánok hasonlóan izgalmas következő évtizedeket.