Főkép

Az egyik szemem sír, és a másik sem vidám, mert jönnek a Végidők, amikor minden belefullad a káoszba, és a korábban megkedvelt hősök, illetve nem hősök, csak a köznépnél különlegesebb életutat követő szereplők letűnnek a színről – vagy ki tudja. Gyakorlatilag újra azzal a dilemmával szembesültem, miszerint a Warhammer sztorik kis túlzással az örökké tartó küzdelemről szólnak, és egyiknek sincs megnyugtató lezárása. Mert ugyan az aktuális kalandot túlélhetik bajnokaink, de mivel ezek általában csak lábjegyzetek a nagy egészben, másnap kezdhetik újra a harcot. Bukásuk esetén pedig borul a rend, és ki tudja, hol sikerül megállítani az előre törő káoszhordákat.

 

Én utoljára valahol délen, múmiák és vámpírok társaságában búcsúztam el a verhetetlen párostól, és úgy tűnik, lemaradtam pár történésről. Így például nem tudom, mikor és hol oldozta fel Gotrek esküje alól Felixet, az miként találkozott feleségével, Kattel (nem rémlik az a novella, amiben annak idején feltűnt), és tért vissza a családi üzlethez. Miként azt is homály fedi, hogy mikor esett el Praag városa, és úgy általában, mi zajlik a nagyvilágban. Az emlékek felelevenítése helyett amúgy vadnyugati módra egyből az események közepébe kerülünk, és ezúttal jobbára Felix lesz a vezetőnk, aki már régen nem tekinthető álmodozó ifjú poétának, inkább egy önmagát kereső negyvenesnek, akinek fogalma sincs, mit akar az élettől.

 

Akárcsak egy osztálytalálkozón, úgy tűnnek fel a sorozat szereplői, hogy így vagy úgy, de találkozzanak a többiekkel. Egy részük ott folytatja, ahol korábban abbahagyta (Ulrika), míg mások nagy vallomásra készülnek (Snorri), esetleg csak érzéseiket próbálják önmaguk előtt tisztázni (Felix).

 

Szerintem David Guymer összességében jól oldotta meg a Warhammerre jellemző csaták és párharcok hol monumentális, hol pedig egyénre lebontott ábrázolását. Ahogyan a nagy fináléban Gotrek megküzd ellenfelével, az izgalmas és látványos, szinte érezni véltem a szanaszét repülő faszilánkokat, a freccsenő vért.  Gyakorlatilag hegyekben állnak a hullák, és arról már régen letettem, hogy számoljam Gotrek legyőzött ellenfeleit. Miközben akcióból nincs hiány, arra is jut idő, hogy minél alaposabban megismerjük Felix vívódását, ami szokás szerint bonyolult. Azt kellene eldöntenie, hogy mit érez felesége, illetve korábbi szerelme, Ulrika iránt. Aki időközben még erősebb vámpír lett, de furcsa mód mégis a Birodalmat szolgálja – ebből is látszik, hogy a Végidők közeledtével mennyire formálódik, változik a világ. Felix lelki életének másik fontos kérdése kapcsolata Gotrekkel. Most akkor jelen kell lennie a törpe halálakor? Még mindig krónikásként, szemtanúként kell követnie, vagy ezt a pozíciót már átvette tőle más (Kolja)?

 

Legalább ennyire jól sikerült Orrharapó Snorri karakterének kibontása, élmény volt megismerni tragédiáját, és ugyan az együttérzésemet nem nyerte el, átéreztem fájdalmát. Története lezárására pedig tökéletesen illik a „mellékszereplő nagy pillanata” címke, mert ez nemcsak számára, hanem Gotrek számára is fontosnak bizonyul.

 

Egy biztos, még mindig a Josh Reynolds írta Koponyák Útja a legjobb regény, amit az utóbbi pár évben a duó kalandjairól olvastam. A Testvérvadászban számomra túl sok a váltás, és ettől időnként nehéz követni az eseményeket, illetve van pár jelenet, amelyek érzésem szerint inkább a látvány miatt kerültek ide (például a sárkány). De ugyanez elmondható pár új szereplőről is, akik lehet, hogy később nagyobb szerepet kapnak, de jelenleg még statisztának sem tekinthetők.

 

Tetszik, hogy mindkét oldal fontos szereplőket veszít, tetszik, ahogyan Felix vívódásait, énkeresését ábrázolja, és persze maga az a hangulat, ahogyan a Végidők mindent a feje tetejére állít. Ez nem egy örömteli történet, és talán humorból is kevesebb van benne a korábbi kötetekhez képest, de mindenképpen fontos lépés Gotrek halála felé. Persze ha fogadnom kellene, hogy ez tényleg bekövetkezik-e a sorozat következő, befejező részében, akkor nem tudom, hova tenném a pénzemet.