Főkép

Ha valakinek a borítón látható szemüveges fiúról és baglyáról esetleg Harry Potter jutna eszébe, az jó, ha tudja, hogy ez a négy részből álló mini-képregénysorozat eredetileg 1990-91-ben jelent meg, míg J.K. Rowling első regénye ’97-ben. Másolásról Neil Gaiman, a képregény írója szerint szó nincs, pusztán csak mindketten ugyanonnan merítenek, és előttük is léteztek az irodalomban szemüveges varázslótanoncok.

 

S bár Timothy Hunter, a borítón gördeszkázó fiú 12 éves, a négy részt egybefoglaló, kimagasló minőségben kiadott gyűjteményes kötetet inkább úgy 16, vagy akár 18 éven felülieknek ajánlanám. És erről nem Timothy tehet, ő alapvetően egy átlagos kiskamasz, aki szívesebben kerüli az iskolát, mint hogy bejárjon. Arról, hogy mágikus képességei lennének, mit sem tud addig, míg négy fura, ballonkabátos figura fel nem világosítja erről. Mind a négy fószer a DC Univerzum természetfeletti szereplői közé tartozik, közülük a magyar olvasó (és mozinéző) számára a legismertebb John Constantine, a démonvadász… Ám van egyéb dolguk is Timothy kapcsán: megmutatni neki a mágia világát, a múltat, a jelent és jövőt, hogy aztán szabad akaratából dönthessen, azt választja, vagy örökre lemond róla. Ja, és hogy megvédjék a fiút meggyilkolni vágyó különféle okkult szektáktól és azoknál is rosszabb lényektől – vagy épp a világot a fiú zabolázhatatlan erejétől, ha ő történetesen a sötét oldalt választaná…

 

A négy fejezetet négy külön illusztrátor rajzolta-festette meg. Neil Gaiman Sandman sorozata 1988-ban indult, a Books of Magic idejére már kultikussá vált, és jelen kötet több pontján is felbukkannak abból szereplők. Míg a Sandmant sokan bírálták (már akik csak az első részeit olvasták), hogy az illusztrációk legalábbis átlagosak, a sztorihoz és szereplőkhöz mérten nem igazán kiemelkedőek, itt Gaiman már nyilván szabad kezet kapott, és mind a négy rész művészi igényű, elvarázsolt és különleges lett. John Bolton, Scott Hampton és Paul Johnson képei gyakran festményszerűek, iszonyú erős atmoszférát teremtve, híven a tartalomhoz. A harmadik részt jegyző Charles Vess pedig ugyanazt a stílust hozza, amit a Sandman egyik fejezeteként megjelent, World Fantasy Awarddal is elismert Szentivánéji álom-ban megszerettünk. Igaz, szintén Tündérföldön játszódik a cselekmény, miért is tett volna másként?

 

A kötet az elején szinte amolyan mágia történeti gyorstalpalónak hat (s annak rendkívül izgalmas és lenyűgöző), ám ahogy halad előre a történet, cselekmény is szövődik, Timothy élete újra meg újra veszélybe kerül, és bár a sztori végét minden valamirevaló Gaiman rajongó előre fogja sejteni, az utolsó oldalig nem vehető biztosra.

 

Ahogy a Sandman sorozat elején, itt is számos DC szuperhős és gonosz és egyéb szereplő bukkan fel, és itt is kissé erőltetettnek érzem ezt, de nem mondanám, hogy befolyásolja az élményt. Ha ismerjük őket, ha nem, Gaiman és társai most is remekművet alkottak, egy igazi kis gyöngyszemet, melyet különösen emlékezetessé tesznek az illusztrációk.

 

Tim Hunter története később nemcsak folytatódott, de számos különféle ágra bomlott, s hatalmas folyammá nőtte ki magát – ám azokban már Gaiman nem vett részt.