Főkép

Bátor dolog, pláne manapság, elsőkönyves szerzőt kiadni, még akkor is, ha Simon Jimenez első regényét két rangos sci-fi díjra (Locus és Arthur C. Clarke Award) is jelölték. De nagyon örülök, hogy az Agave bevállalta, mert ritka kimagasló olvasmányélmény az Elveszett madarak. Nekem legalábbis nagyon tetszett.

 

Ahogy a fülszöveg írja, a hosszú bevezető fejezet önálló novellaként is megállná a helyét. Okkal hasonlítják Bradburyhez a különös, távoli bolygón játszódó történetet, melyben egy kezdetlegesnek ható, mezőgazdasági kultúrát ismerhetünk meg, ahova tizenöt évente jön egy űrhajó, hogy elvigye a közben learatott terményt. Remek, helyenként költői felütés, ám a folytatás még sokkal tágabbra nyitja a regény világát. Sőt, épp erről szól…

 

Magam az utóbbi időkben szinte csak olyan sci-fiket olvastam, melyek a jelen folyamataiból kiindulva festenek jellemzően lehangoló közeljövő-képeket, így üdítő volt újra olyan sztorival találkozni, amelyben a távoli jövőt láthatjuk, amikor az ember már meghódított rakat bolygót. Aztán persze Jimenez elmeséli az ó-Föld végét is, meg hogy az egyik főszereplőjéből hogy lett az a nagyhatalmú, ezeréves nő, akinek annyi mindent köszönhet az emberiség, s persze attól sem lesz vidámabb az olvasó. De nyilván senki nem ír 400 oldalas regényt arról, hogy a távoli jövőben minden milyen szipi-szupi lesz majd, bonyodalom, szörnyűségek, megoldandó rejtélyek várják itt is az olvasót.

 

Ami Jimenez regényét kiemelkedővé teszi, az túl a cselekmény gyakran bakugrás jellegű, de nem hiteltelen fordulatain, az nem is annyira az Asimov, A.C. Clarke vagy épp Dan Simmons rajongóit is kielégítő jövőbeli világ, mint a legfontosabb szereplők és a köztük lévő viszonyok. Ezek/ők a mozgatórugói a regénynek, és Jimenez nagyon jól megtanulta a leckét nem csak a fentiektől, de azoktól is, akik emezeket amiatt kritizálták, hogy a szereplőik nem eléggé kidolgozottak. OK, az Elveszett madarak-ban is sok a szereplő, néha nehéz is követni, de a kulcsfigurák jellemét, fejlődését kivételesen (ha tetszik: szépirodalmian) jól ábrázolja az ifjú író. A sajátosan működő űrutazás miatt a bolygókon maradókhoz képest sokkal lassabban öregedő hajós kapitány, az égből pottyant, furcsa fiú, és a már említett „milleniumi” hölgy ritka emlékezetes karakterek. S különösen a köztük lévő kapcsolatok, az, hogy a szeretet-barátság-szerelem-család szálai hogyan tudnak alakulni különféle űrbéli, jövőbeli viszonyok közepette – ez a sava-borsa ennek a lebilincselő regénynek.

 

Mely talán nem tökéletes, ahogy már említettem, fordulatból és mellékszereplőből kissé túl sok is van, mégis, a regény üzenete olyan, hogy arra még Ursula K. Le Guin is elismerően bólintana. Ezt természetesen nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy ha megragad a borító hangulata (netán hiszel a zene erejében), akkor ne is tétovázz, vedd meg és olvasd el!