Főkép

Telt ház, egy roppant lelkes és fiatal közönség fogadta Nate Smith-t és csapatát a MÜPA Fesztiválszínházában. És rengeteg rajongó, ugyanis a témák felismeréséből fakadó lelkes zsibongás egyértelműen arra utalt, hogy sokan felkészülten, a KINFOLK lemezek ismeretében jöttek a koncertre. Velem ellentétben, aki a teljes félreértés jegyében látogatott el az előadásra, ugyanis – hacsak valamit nagyon rosszul nem láttam – én egy olyan pillanatban néztem rá a programoldalra, amikor egyedül Smith neve volt feltüntetve, amiből naívan arra következtettem, hogy egy szóló est tanúi lehetünk majd. Ehhez képest amikor beléptünk a terembe és megláttam a zongorát és a Rhodes-ot azzal nyugtatgattam magam, hogy Jack DeJohnette is remekül zongorázik és azt gondoltam, hogy Smith biztosan néha majd átül a doboktól a többi hangszerhez, de amikor megpillantottam a basszus és elektrohmosgitárokat, akkor egyértelművé vált, hogy zenekarral érkezik a nagyszerű dobos, méghozzá a 2007 óta működő concept csapatával, időnként a kompozicionalitás jegyeit tekintve és hangzásban Brian Blade Fellowship-jére emlékeztető, de nyilván másként tördelt ritmusokból táplálkozó KINFOLK-kal.

 

Nagyon vegyes este volt. Egyrészt nem egyenrangú feleket hallottam játszani egymással. Smith-t már két este négy koncerten megcsodáltam, kétszer Pat Metheny és James Francies (Side Eye – Annapolis, 2019), kétszer pedig Chris Potter és James Francies (Circuits Trio – Washington D. C. 2019) társaságában és mindegyik alkalommal lehengerlő atmoszférát és muzsikát hoztak létre. Ez szemmel láthatóan néha a Müpában is sikerült, hiszen az egész terem lüktetett és miután belemelegedtek, ránk is átragadt némileg a hangulat, de én leginkább a dobos ritmusait, hangszíneit és hangoltságát csodáltam, a többiek néhol kifejezetten zavartak – leginkább a gitáros szinte bántóan éles hangszíne. Persze ez bizonyára csak szubjektív hallás volt és az sem tett jót a fülemnek, hogy előző este a csodálatos gitáros John Scofieldot hallgattam a dobos óriás, Bill Stewart társaságában és egy fiatal bőgő fenomén, Vicente Archer dallamos és szűnni nem akaró kreativitásból táplálkozó játékával egy rendkívül finom, dinamikus és ötletes koncerten. Dinamikából a KINFOLK-nál sem volt hiány, de Smith-t leszámítva kreativitásból annál inkább.

 

És voltaképpen ez az ami a leginkább zavarba hozott, hiszen körülöttünk mindenki annyira élvezte az estét, hogy ne is olvassák tovább ezt a beszámolót, ha más élményben volt részük, mert alapvetően az a legfontosabb, hogy ha jól érezték magukat, akik pedig nem voltak ott, azok inkább bízzanak a pozitív elbeszélésekben!

 

De mi nevettünk a koncertet követően néhány lapos megoldáson és mindketten Smithtől voltunk elragadtatva: a csodálatos dobszóló nyitányaitól, háromszor, amelyikből az egyik egy teljeértékű téma volt, azoktól az impulzusoktól amiket adott a zenekarának és a közönségnek, utóbbi imádta érte, előbbi nem igazán volt sokszor érezhető, hogy bármit is tudna vele kezdeni és ezen Amma What lokálja sem sokat változtatott.

 

Remek érzékkel szervezett koncert, ami abszolút találkozott a közönség igényével, ami viszont szerencsére elég heterogén volt ahhoz, hogy a kettő nem került teljes átfedésbe, mi az abszolút kisebbséghez tartoztunk.

 

Előadók:

Nate Smith – dobok

Brad Allen Williams – gitár

Jon Cowherd – zongora, Fender Rhodes

Fima Ephron – basszusgitár

Jaleel Shaw – alt-és szopránszaxofon

Amma What – vokál