Főkép

Pár hónap csúszással került a kezembe kedvenc nyúl testőröm kalandjainak huszonkettedik része, és azt kell mondjam, ugyanolyan kíváncsisággal fogadtam, mint évekkel ezelőtt az első kötetet. Vajon ez azért lehetséges, mert a szerző is változatlan lelkesedéssel és alapossággal viszi tovább a történetet, vagy valami más lehet az oka? Nem tudom, de úgy tűnik, hogy Stan Sakai nem csinál semmi különöset, Usagi mászkál az országban, találkozik emberekkel (akarom mondani állatokkal), időnként kihúzza a katanáját és pár hullát maga mögött hagyva folytatja végtelen vándorlását.

 

Csak ahogyan Sakai  elmeséli ezeket az epizódokat, azt nem lehet tanítani. Ott van benne a tehetség az egyszerűség és a magasztosság ötvözésére, illetve úgy tud hétköznapi dolgokat lerajzolni, hogy azokból mégis több legyen. Most például megfogalmazódik bennem az igény, hogy ideje újra végigolvasni az eddig megjelent könyveket, és végigkövetni Usagi kalandjait, számba venni a barátait, a szövetségeseit és persze az ellenségeit is, akikből talán több van, mint kellene. Ámuldozni, milyen gyakran találkozik hősünk természetfeletti jelenségekkel, és listát vezetni a felbukkanó szörnyekről, bestiákról.

 

De mielőtt sort kerítenék az előzmények újraolvasására, muszáj volt egy ültő helyemben kiolvasni a Tomoe története című kötetet. Aztán még egyszer átlapozni, ezúttal már csak a rajzokra koncentrálva. A végén elégedetten dőltem hátra és bámultam a plafont, mert Sakai ezúttal sem okozott csalódást, mesteri módon keveri a hétköznapot a misztikummal (Szellem a kútban), ráérősen foglalkozik a fontosabb szereplők múltjával (Tomoe története), ami elengedhetetlen a személyiségük megértéséhez, illetve árnyalásához.

 

Mindezeken túl a politikai ármánykodás sem hiányzik, egy pillanatig sem lehetünk biztosak abban, hogy valamely apró történés vajon nem egy nagyobb terv nyitódarabja-e, amelynek célja az ellenfél kiiktatása, meggyengítése. Utalok itt a Szellem a kútban sztori befejezésére, ami egészen más megvilágításba helyezi az eseményeket, és aggodalomra ad okot a jövőre nézve.

 

Úgy gondolom, a sorozat egyik csúcspontját jelenti a befejezésül feltálalt teaszertartás (Csanoju). Már maga az alapötlet meghökkentő, hiszen egy ünnepi esemény hangulatát örökítette meg rajzokkal, minimális szöveggel, magyarázattal kiegészítve. Nem hiszem, hogy a hozzám hasonlóan laikus olvasónak az általánosságokon kívül (teát isznak szertartásos módon) lenne elképzelése arról, mi és hogyan történik ilyenkor. Sakai nem csupán a rituálét meséli el lépésről-lépésre, hanem beavat bennünket a szimbólumok jelentésébe, és ami talán még ennél is érdekesebb, mindezt úgy teszi, hogy a két résztvevő közötti kapcsolat sem marad rejtve. Persze Usagi és a nők témakör önmagában eléggé bonyolult, tele ellentmondással, hallgatással, lehetőséggel, kötelességgel – szóval kellőképpen japános tálalásban szoríthatunk hősünk boldogságáért.

 

Nem olyan régen, Susana Baca legutolsó lemeze kapcsán írtam, hogy azért van szükség női hősökre, hogy példát mutassanak a lányoknak, hiszen az életük sokkal több lehetőséget rejt a család-konyha hagyományos életútján kívül. Ilyen példaképnek látom Tomoe karakterét, mert egy kimondottan férfiak uralta/vezette társadalomban érvényesül nőként. Tehetsége és tudása okán olyan pozíciót tölt be, amire alapban esélye sem lenne, de élve a lehetőséggel bebizonyította, hogy sokkal többre képes, mint amire a férfiak a szokásjog alapján kényszerítenék.

 

Mindezt bármiféle didaktikus felhang nélkül tálalja Sakai, nála a szereplők csak teszik a dolgukat, ahogyan a jellemük és az erkölcsi kódexük diktálja. Van abban valami megnyugtató, hogy tudjuk, kitől mire számíthatunk (lásd Kicune), de ettől még nem válik kiszámíthatóvá, sablonossá a történetvezetés.

 

Évtizedekkel korábban, amikor még rendszeresen összegyűltünk szerepjátékos szeánszokra, úgy gondoltam, bármilyen apróságból képes lennék egy izgalmas kalandot kreálni, mesélni, legyen az időjárásjelentés vagy tőzsdei árfolyamváltozás. Hasonlót érzek a sorozat kapcsán, mert Sakai tényleg bármiből tud izgalmas sztorit kreálni. Gondoljunk csak az algahalászokra egy korábbi kötetből, vagy a mostaniban a Rókatűzre és a kiemelkedő Csanojura.

 

Ezek a momentumok azok, amiért huszonkét kötet után sem untam rá a sorozatra, és vallom magam Sakai rajongójának. Idén nyáron biztosan sort kerítek az eddig megjelent kötetek újraolvasására, és várom, hogy az újra útnak indult Usagit merre, miféle kalandok felé viszi a lába.