Főkép

A dél-koreai Park Jiha ott folytatja, ahol az előző lemezein (Communion, Philos) elkezdte. Továbbra is egyedül, hiszen ez a produkció annyira személyes és szerzői, hogy más közreműködő nem erősítené, hanem gyengítené a relaxáló és meditatív hatást. Igazából azoknak ajánlom, akik értékelik a napfelkeltét, amikor az ember csak ott áll az ablakban (ajtóban, ház előtt, stb.), és nézi, miként változnak a színek, hogyan lesz egyre világosabb, mígnem a nap megfesti az égen úszó felhők hasát. Vagy akik hajlamosak azon töprengeni, hogy a vonaton, buszon, metrón látott utastárs ­– akin valamiért megakadt a tekintetünk –, az vajon honnan jön, hová megy, van-e családja, ki a kedvenc írója, milyen zenét hallgat szabadidejében. Egyszóval rácsodálkozni a világra, és olyan dolgokon gondolkodni, amelyek nem érintik a napi rutint. Meg persze azoknak, akik szeretik az ismétlődő rituálékat, legyen az csak egy ölelés a munkába, iskolába induló családtagtól, a reggeli kávé-tea elkészítésének megszokott menetrendje – vagyis élvezik a kiszámíthatóságot.

 

Őket biztosan megérinti ez a minimalista, az adott pillanat hangulatát ambient módra megragadó muzsika (de közben mégsem az). Természetesen ez nem a végtelenbe tartó chill zene, hanem a maga módján kifejezetten változatos, oly mértékben, amennyire eltérőek a feldolgozott érzések, helyzetek (napfelkelte, napnyugta). A legszebb az egészben, hogy semmi mesterkéltség, műviség nincs benne, a hangok csak áradnak, s velük érkeznek a hangulatok. Ha rászánjuk a Ragyogásra (ezt jelenti magyarul az album címe) ezt az 50 percet, szigorúan csak a zenével foglalkozva, akkor egy olyan, nem térbeli utazáson veszünk részt, aminek a végén valahogy tisztábban érkezünk vissza a hétköznapokba, mint ahogyan elindultunk.

 

Nekem nagyon tetszik, ahogyan kezeli a hangszereket (ugye minden instrumentumon ő játszik), aztán tetszetős a lemez hármas tagolása, a lassúbb fel- és levezetés, és a közöttük elhelyezkedő, gyorsabb, helyenként kaotikusnak tűnő kompozíciók. Továbbra is bámulatos, hogy mindezt hagyományos koreai hangszerekkel éri el, a „A Day In...”-ben például a piri tényleg úgy szól, mintha szaxofon lenne. Egyébként is különleges, ahogyan Park Jiha kezeli a dallamot, a hangokat és a csendet. A lemez fontos eleme az improvizáció, csak ez alárendelődik a mondanivalónak, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy ezek a rögtönzések is természetes részei a zenének. Talán ennyiből is kiderül, hogy egy különleges, igazából semmire sem hasonlító lemez a The Gleam, olyan, amiben jó megmártózni.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Light Way, Temporary Inertia, Sunrise: A Song Of Two Humans

2022-ben megjelent album (Tak:til)

Weboldal: https://www.facebook.com/jiha1005

 

 

A zenekar tagjai:

Park Jiha – piri (dupla bambuszfurulya), saenghwang (hosszabb-rövidebb bambuszsípokból álló fúvós hangszer), yanggeum (citerához hasonló fémhúros hangszer, amelyet ütővel szólaltatnak meg), glockenspiel (harangjáték)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. At Dawn 05:32
  2. Sunrise: A Song Of Two Humans 07:19
  3. Light Way 05:55
  4. A Day In... 05:28
  5. The Way Of Spiritual Breath 06:35
  6. Restlessly Towards 06:08
  7. Nightfall Dancer 04:15
  8. Temporary Inertia 08:54