Főkép

„Egyedül az interneten, gyógymódok után kutatva, amiket még fel sem találtak.” Kissé esetlen, bár két év pandémia után talán nem meglepő felütése ez az új White Lies-albumnak, sőt, talán még illik is ahhoz a zenekarhoz, ami egy „Death” című dallal robbant be a 2000-es / 2010-es évek posztpunk újraélesztésének reneszánszába. Az Interpol és az Editors mellett a leginkább slágeres és bombasztikus (aréna rockos) kistestvér sem úszta meg persze az update-et, és a posztpunk jegyeket tompítva, újhullámos és szinti popos elemekkel gazdagodva született újjá. Szerencsére a nagy ívű kórusok megmaradtak, és Harry McVeigh szárnyaló baritonja sem veszített az erejéből.


Az más kérdés nyilván, hogy egy nagyon konkrét korszakhoz és zeitgeisthoz köthető banda mennyire tud releváns vagy akár csak érdekes maradni a kaotikus '20-as években, még a Jeff Bezoshoz és Elon Muskhoz köthető űrutazásokról szóló szövegekkel együtt is. Számomra egyébként pont ezek a szövegek jelentik a legnagyobb gyengéjét ennek a lemeznek. A zenei alappal ugyanis a világon semmi gond nincs. Bár a posztpunkos menetelő basszusokat felváltották a dallamos funky menetek, az operatikus szőnyegszintik helyett pedig játékos new wave elemeket találunk, de az olyan dalok, mint a „Breathe” vagy a „Step Outside”, pont ezektől működnek. A korábbi slágerdalokra hajazó bombasztikus tételek is jelen vannak, a nyitó „Am I Really Going To Die” és a már említett űrhajós „I Don't Want To Go to Mars” képében. Bár a bandának ez a hatodik lemeze, mégis, ha messziről nézem, akkor ugyanonnan folytatják, ahol én elhagytam őket, nagyjából a harmadik lemez környékén, vagyis aki korábban szerette őket, és most akar visszaugrani a White Lies-vonatra, az sem fog nagyot csalódni.

 


Persze ez egy ennyi ideje működő zenekarnál már akaratlanul is részben a nosztalgiafaktornak (is) köszönhető, de szerencsére bőven van annyi előremutató elem a muzsikában, hogy nem válik unalmas önismétléssé. Az újdonságok azonban nem is idegenítik el a régi rajongókat, úgyhogy érzésem szerint tényleg sikerült jól eltalálni az arany középutat, és egy tét nélküli, de szórakoztató, egy vidámabb korba (mondjuk, a 2010-es évek környékének Szigetére) visszarepítő, ugyanakkor kellően mai albumot összehozni.

 

 

A zenekar tagjai:

Harry McVeigh – ének, gitár, billentyűk
Charles Cave – basszusgitár, billentyűk
Jack Lawrence-Brown – dobok, ütős hangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Am I Really Going to Die
2. As I Try Not to Fall Apart
3. Breathe
4. I Don't Want to Go to Mars
5. Step Outside
6. Roll December
7. Ragworm
8. Blue Drift
9. The End
10. There Is No Cure for It