Főkép

Úgy tűnik, megtalálta végleges helyét a kedvenc magyar világzenei fesztiválom, a Budapest Ritmo, ami ezúttal a borongós ősz helyett a szeszélyes áprilisban várja az érdeklődőket. Úgy gondoltam, ne várjon hiába, és arcomon optimista mosollyal kerestem fel a Szimpla Kertet, hogy megnézzem a 0. napi showcase koncerteket. Két dolog derült ki aznap számomra: elsőként, hogy fáradtan nem tanácsos ilyen rendezvényre menni, mert ha nyugisabb zenéket hallgat az ember, időnként garantáltan elveszti a fonalat. A másik, hogy erre a napra főként a nyugisabb zenékben utazó fellépőket válogatták össze, akik nyilvánvalóan jók voltak, csak nekem éppen másra volt szükségem. Azért a Rođenice (a cappella szerbiából) vagy Sophie Lukacs (kora) lemezeit valamikor majd meghallgatom, mert szerintem többet érdemelnek tőlem, mint amit adni tudtam, illetve elnézést kérek a Tęgie Chłopy tagságától, mert őket már nem tudtam megvárni.

 

 

Viszont a viszonylag korai lefekvésnek köszönhetően pénteken nagyjából kipihenten indultam el hazulról – még kora délelőtt, mivel számomra ez a nap nem a koncertekkel, hanem a konferenciával kezdődött. Ez szokás szerint érdekes volt, ismét okosodtam, és bár nem számítottam rá, kaptam egy szép és informatív könyvecskével kiegészített CD-t (ezúton is köszönöm, Marija Vitas). A nappali és az éjszakai program közötti átvezetésként beszélgettem egy sort a szervezőkkel, melynek során kifejeztem hálámat a pénteki fellépők miatt. Régen volt ilyen erős felhozatal egyetlen napon, ráadásul majd' mindenkit kedvelek közülük – nem véletlenül mondtam mindenkinek, hogy ebben az életben még egyszer nagy valószínűséggel nem lesz lehetőség egyetlen napon látni őket.

 

Aztán elfoglaltam helyemet az első sor közepén a nagyteremben, és vártam, hogy színpadra lépjen a Besh o droM. Ennek a pozíciónak egyetlen hátránya van, hogy a hangzás itt nem tökéletes, az este során főként az énekkel voltak problémáim. Cserébe viszont szinte testközelből nézhettem a zenészeket, az apró gesztusaikat, összekacsintásaikat, ráadásul senki nem takarta ki előlem a látványt – szóval a pozitívumok bőven ellensúlyozták a hangzás hiányosságait.

 

Akárcsak a közönség, az együttes tagjai is szemlátomást ki voltak éhezve az élő fellépésre, hatalmas energiával, mosolyogva prezentálták a programjukat, ami egy jól összerakott "best of"-műsor volt, tele hatalmas slágerekkel, amelyek között instrumentális és vokális egyaránt szerepelt. Nagyon tetszett az „Amikor én még kissrác voltam” című Illés nóta ska-alapú átdolgozása, de legalább ennyire frenetikus volt a „Tortapapír” – azt nem mondom, hogy ettől aztán mindenki megőrült a nézőtéren, de csak azért nem, mert erre már korábban sor került, amikor mindenki átadta magát a felhőtlen szórakozásnak, táncolásnak. Mondjuk, ez pontosan az a muzsika, ami beskatulyázhatatlan, gyakorlatilag minden szám más zenei ötlet alapján született – ezért maradjunk a világzene címkénél. Nekem nagyon bejön, amit csinálnak, és ha az égiek is úgy akarják, akkor május 27-én megnézem őket a Kobuci kertben.

 

 

Miután a Besh o droM tagsága meghajlással elbúcsúzott tőlünk (bár kaptunk egy ígéretet, hogy ma még játszanak), átsiettem a kisterembe, hogy megnézzem, mennyit fejlődött a lengyel Sutari trió. Utoljára 2015-ben, a budapesti WOMEXen találkoztam velük, illetve a 2017-es lemezüket hallgattam, szóval naprakésznek nem mondhatom magam. A látottak alapján sokat fejlődtek, megtartották a lengyel népzenét mint kiindulási alapot, viszont már nem konyhai eszközöket használnak hangszerként, és mindezeken túl gyakran és jól használják az elektronikát, gondolok itt például a mintavételezésre. Végül, de nem utolsósorban, bátran élnek a hangi adottságaikkal, ebből is kihozták, amit lehet (például polifónia). Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire hatott rájuk a Tuuletar felbukkanása, de szerintem náluk ez a vonal legfeljebb kiegészítésként, színesítésként van jelen, ettől még egyedi, amit csinálnak.

 

A kötött program miatt nem vártam meg a műsoruk végét, mert siettem vissza a nagyterembe, hogy ne maradjak le az olasz Kalàscima kezdéséről, és persze elfoglaljam a helyemet. Őket is láttam már élőben, amikor évekkel ezelőtt a Fonóban koncerteztek, és az utolsó két lemezükről is elmondtam a véleményemet a rovatban. Ha a Besh o droM koncertje olyan volt, mintha energiabombát dobtak volna a közönség közé, akkor a Kalàscima mindezt überelte, a zenéjük gyakorlatilag sejtszinten rezonált bennem, hihetetlen intenzitással nyomták a dél-olasz hagyományokból, elektronikából és pszichedeliából összemixelt számaikat. Szerintem sokat fejlődtek az utóbbi pár évben, az éneklés mellett időnként már rappelést is használnak. A program náluk is egyfajta válogatás volt a legjobb dalaikból, amelyek mindegyike nagy sikert aratott – a „Meridionale” alatt még a nézőket is bevonták az éneklésbe.

 

Némi méltatlankodás fogadta a szerelmes nótájukat, úgy tűnik, aznap este mindenki bulizni, táncolni akart, aztán persze ezt is megtapsoltuk, és közben jutott idő azon elmélkedni, hogy miként oldják meg a kihívást és érik el egyszerre a trance és a pszichedelikus hatást. Nem jöttem rá a megfejtésre, csak átéltem a hatást. A koncert végén kisegítette őket a Besh o droM három tagja, ami csak fokozta a hangulatot. Nem tudom, mennyi időt töltöttek közös próbákkal, de megvolt köztük a kémia – talán legközelebb megnéznék/hallgatnék egy olyan produkciót, amikor közösen muzsikál a két teljes társulat. Náluk is azt éreztem, hogy kevés az egy óra, ebből a zenéből sokkal többre van szükségem, akár egy egész éjszakán át hallgatnám/ropnám, ők meg csak játsszanak.

 

 

Az előzetes terv szerint a következő állomásom Ayom műsora lett volna a kisteremben, viszont mire odaértem, már nem fértem be a terembe. Szó szerint, mert páran már kívülről hallgatták az énekesnőt. Mivel beláttam, hogy esélyem sincs eljutni az első sorokba, inkább a következő helyszínre mentem, némi sevdalinkáért (vagy ha úgy jobban tetszik, nevezzük sevdah-nak). Szerencsém volt, az első sorban még akadt egy ülőhely, így közvetlen közelről élvezhettem Damir Imamović műsorát. Mondjuk, elsőre furcsa volt, hogy a Singer of Tales albumhoz képest minimalista módon, saját magát kísérve énekelt. Viszont így, ha lehet, még sokkal jobban érvényesült a hangja, és nem a hangszerelés került előtérbe, hanem maguk a dalok és a hozzájuk kapcsolódó hangulat. A szomorúság és a keserédes vágyakozás (szerelem, kávé stb.) egy idő után összemosódott, és nem maradt más, mint Damir Imamović hangja. Annyira nem értek hozzá, de szerintem különféle stílusokban énekelt, szóval ebből a szempontból is szuper volt a koncertje. Ráadásul közvetlen volt, időnként mesélt az egyes számok hátteréről, vagy hozzájuk kapcsolódó történeteket osztott meg velünk – egyszóval igazi klubhangulatot teremtett, kifejezetten sajnáltam, amikor vége lett a varázslatnak.

 

Úgy éreztem, ezzel elérkeztünk az este csúcspontjához, ahonnan már nincs tovább. Sajnos számomra ez valóban így történt, mert amikor átsétáltam a pénteki nap utolsó koncertjére (Amadou & Mariam), ott akkora tömeg fogadott, hogy gyakorlatilag nem fértem be a nagyterembe, már csak a lépcsőn találtam helyet. Így hiába sorjáztak egymás után a nóták, és mozgott ritmusra a sokaság, és mi a zenével együtt tartottunk a végtelenbe, amúgy afrikai módra, hirtelen rám tört a fáradtság, és ezért nem sokkal éjfél előtt távoztam, hogy az esőben ázva elinduljak az ágyam felé.

 

Köszönöm az estét a rendezőknek, mert láttam három fantasztikus koncertet, másik kettőbe pedig belenéztem, és ismét meggyőződhettem arról, hogy a világzene élőben az igazi, mert olyan energiákat, érzelmeket képes felszabadítani, amire ilyen színvonalon, ennyire változatosan egyetlen más stílus sem képes. Örülök, hogy ilyen fesztiválunk van, és még jobban annak, hogy rengetegen eljöttek megnézni a fellépőket.