Főkép

Ahogy már a címből sejthető, ez a regény a könyvek szerelmeseinek, a sokat olvasóknak, a könyvmolyoknak szól. Akikből van épp elég szerte e világon, hogy sikeressé tegyék ezt a kiadványt, miközben persze kiválóan szórakoznak.

 

Még akkor is, ha Carsten Henn regénye nem is annyira cukros, mint elsőre gondolnánk. A borítón is látható két főszereplő idősebbike a hetvenes éveit tapossa, és az a fajta könyvesbolti eladó, akinél jobbat egy könyvmoly sem kívánhat magának. Ő az, aki a boltból kiszállítja azon megrendelt könyveket, melyekért a vevők ilyen vagy olyan okból nem tudnak eljönni. Mindennapos sétái során szertartásosan bejárja a város egyes részeit, ügyfeleit pedig regényalakoknak tekinti, s aszerint is nevezi el őket (és valóban, ők is külön karakterek, érdekes élettörténettel). Megszokások és sajátos szabályok mentén éli békés életét, s Carl Kollhoff (mert így hívják) az öregedést és az egyre közelgő elmúlást is bölcs nyugalommal fogadja illetve várja.

 

Ha csupán erről szólna a regény, sokunk így is elégedetten olvasná. De Kollhoff úr életét több különféle esemény is feldúlja, melyek egyike egy nincs-még-tíz-éves kislány, Sasa, aki egy nap csak úgy mellé szegődik. Carl, legyen bár az életbölcsesség és a könyvek tartalmának kétlábon (bár lassacskán) járó tárháza, a gyerekekkel nem igen tud mit kezdeni. Így azt sem tudja kitalálni, hogy vegye rá a be nem álló szájú, furfangos lánykát, hogy ugyan, hagyja békiben, menjen inkább haza, írjon leckét meg a többi. Pedig Sasa egyre több bonyodalmat okoz mérhetetlen kíváncsiságával Kollhoff úr sétáin, de az öregúr közben megkedveli őt, és… És aztán ott van a többi bonyodalom, aminek megoldására talán kettejük összes tudása, bátorsága és könyvek iránti szeretete sem lesz elég.

 

Carsten Henn úgy szövi a cselekményt, hogy valahányszor túl sziruposnak hatna a regény, történik valami, vagy felbukkan valami Carl elméjében, amiből kiderül, hogy még egy ilyen bűbájos történet sem szakadhat el a valóság talajáról. Elég csak arra utalnom, hogy rég elmúlt az a kor, amikor senki nem gondolt semmi rosszra, ha egy idős bácsi meg egy kislány szóbaállt egymással… És, bár a könyv molyos értékeléseit látva úgy tűnik, csak én érzem így, de mintha a befejezés sem lenne annyira egyértelmű, bár ha csak én értem félre, akkor jó, és igazán lelkesítő és reménytkeltő könyv ez.

 

Bár végül is mindenképpen az. Meglehet, más író kétszer ekkora terjedelemben írta volna meg, és akkor nem érezné úgy az ember, hogy az átlag ötoldalanként érkező, bárki megszállott olvasót telibetaláló könyves bölcsességek tárháza ez, de nem vagyok benne biztos, hogy jobb lenne úgy. Henn jó érzékkel adagolja az élet komoly, súlyos kérdéseit a könnyed, kedves történetbe, nem úgy rakja le a végén az olvasó az alig 200 oldalas, szépen kivitelezett (és szépen fordított – N. Kiss Zsuzsa munkája) kötetet, hogy limonádé volt.