Belfast

1969. augusztusában kezdődtek Belfastban, Észak-Írország jobbára protestánsok által lakott fővárosában a katolikusok elleni merényletek, támadások. A Belfast című, jobbára fekete-fehér film főszereplője egy 9 éves fiú, Buddy (Jude Hill hovatovább tüneményes alakításában), s az eseményeket is az ő, a felnőttekénél bizonyára alacsonyabb, de semmiképp sem butuskább szemszögéből láthatjuk.

Kenneth Branagh színészként lett világsztár, de rendezőként is számtalanszor bizonyított már. Ezen filmje (melyet nem csak rendezett, de a forgatókönyvét is ő írta) az egyik, ha nem a legszemélyesebb alkotása, minthogy számos saját élményét írta bele. Ugyan Buddy (avagy a kis Kenneth) és bátyja protestáns családban él, ám történetesen egy olyanban, amelyiknek nincs baja a katolikusokkal. És ezt az erősödő szélsőségesek nem nézik jó szemmel, így egy ponton felmerül, hogy a család elköltözzön. Buddy imádott és szinte sztárnak látott apja (Jamie Dorman) amúgy is Londonban dolgozik, s csak kéthetente jár haza, ő tehát könnyen el tudja képzelni ezt a váltást – nem úgy csinos, és gyermeki szemmel szintén csodásnak látott anyukája (Caitríona Balfe)… És akkor még nem szóltunk a film két legnagyobb ászáról, Buddy apai nagyszüleiről. Ciarán Hinds egyszerűen olyan, amilyen nagyfatert mindenki szeretne magának, Judi Dench meg… ő Judi Dench, akármit csinál, az tökéletes lesz, a szó azon értelmében, hogy hiteles, életszerű. Mindkettejük gyönyörűen játszik, mindkettejüknek bőven jut remek mondatokból – de legalább ilyen fontos, hogy sem ők, sem a többiek nem játsszák túl. Igen, egy kissrác szemszögéből látjuk a zavargásokat és a szintén terhelt hétköznapi életet, és nyilván vannak drámai fordulatok, ezek mégis a jóízlés innenső oldalán maradnak – az életben is van, hogy sírni kell, vagy nevetni, vagy ütni, de egyikre sem játszott rá Branagh.

Hogy a film javarészt fekete-fehér (szinte csak a moziban látott filmek részletei nem), lehetőséget adott Haris Zambarloukos operatőrnek, hogy egészen művészi, fotográfiának, állóképnek is beillő beállításokat, felvételeket készítsen. Ilyen szempontból persze kicsit fura, hogy a képek tűélesek, szemben a korszakhoz illő szemcsésebb-mosottabb monokróm képi világgal, de az is megjelenik, pl. mikor a tévében futó hírműsort mutatják.

Zambarloukos (aki egyébként Branagh számos korábbi filmjét is fényképezte) a gyermeki perspektívát is remekül alkalmazza, de a nyilván nem véletlenül színes pillanatoktól eltekintve végig mérsékelt marad. Tényleg a film minden részlete annak van alárendelve, hogy hiteles, hihető legyen, de úgy, hogy ne rakjon bele többet, mint amit egy gyermek érthet, láthat, felfoghat egy ilyen helyzetből, amikor embereket a más vallásuk miatt megtámadnak. Nyilván jelen pillanatban, az orosz-ukrán háború közepette, melyet szintén nevezhetünk testvérharcnak, különösen megrázó és súlyos a film számos pillanata, de Buddy fekete-fehérben is kéken ragyogó szeme, mosolya még úgy is derűt és reményt kelt a nézőben, hogy a film végén… Nem árulom el, de ez egy életszerű film, nem az a fajta dráma vagy vígjáték, amit hollywoodi profik írtak, előre kiszámítva minden hatásmechanizmust. Szóval a néző sejti, tudja, mi lesz, és akkor is összefacsarodik a szíve, ha sosem élt olyan kis közösségben, mint Buddy, ahol mindenki ismer mindenkit, a gyerekek az utcán játszanak, és mindenki vigyáz is rájuk; vagy épp nem kellett még arról döntenie, hogy elhagyja-e a szülővárosát/faluját.

A Belfast talán szórakoztatóbb, hogysem művészfilmnek neveztessék, fekete-fehér ide vagy oda, de mindenképp emberi történet, melyet amiatt is jó megnézni, mert emlékeztet a múltra, arra, hogy fontos, hogy tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk. De van benne annyi humor, báj, uram bocsá’ íres szenvedély, hogy merő szórakozásból is meg lehessen nézni. És akkor még a remek zenéről nem is beszéltem, melynek egy jó részét Van Morrison adta.