Főkép

Nekem kimaradt a jelen kötet előzménye, A Tűzhegy Varázslója, így sem a helyszín, sem a főgonosz nem mondott nekem semmit, mi több, a Zagor név nálam egy olasz fumettihőshöz kapcsolódik, aki a vadnyugaton sertepertél évtizedek óta. Így csupán azt tudtam, hogy a legutóbb általam olvasott Livingstone kötet nagyon jó volt, és ez alapján abban bíztam, hogy ez sem lesz rosszabb.

 

Az már első nekifutásra kiderült, hogy itt bizony alaposan fel kell kötnie az alsóneműjét annak, aki győzedelmeskedni akar. Meghalni a Tűzhegy mélyét behálózó folyosók valamelyikén, legalább annyira könnyű, mint hamburgert rendelni bármelyik gyorsétteremben. Ellenben túlélni és győzedelmeskedni a végén már korántsem ilyen egyszerű. Persze az ellenfelek kemények, időnként egyik jön a másik után, és nekünk sem pihenni, sem gyógyulni nem lesz időnk, ráadásul vannak köztük speciális védelemmel felruházott példányok, akikkel szemben kevésnek bizonyulhat a kardunk. Viszont azt kell mondanom, hogy ezek a bestiák csak a gondjaink kisebb részét képezik, legalább ennyire fontos, hogy papír és ceruza (vagy más írószerszám) legyen a kezünkben és bőven jegyzeteljünk. Varázsigék, házszámok, és mindenféle egyéb szám, valamint könyvfoszlány, ami menet közben felmerül, fontos LEHET a későbbiek során, és ha ezt elmulasztjuk, akkor a pusztulás annyira biztosra vehető, mint az éves gázóra leolvasás eljövetele.

 

Szokás szerint nem érdemes kihagyni szobákat, még akkor sem, ha ezzel számos átokban, csapdában és más, a kalandozó életét megrövidítő eseményben lesz részünk, ugyanis a gyűjtögetős játékokban megszokott módon egy halom cuccot kell összeszednünk, különben esélyünk sincs a túlélésre, akarom mondani a győzelemre. Ráadásul nem minden döntésünknek van azonnali következménye, de például elegendő, ha a sztori elején rossz utat választunk, és akkor esélyünk sincs végigjátszani a könyvet. Természetesen a talált tárgyak egy része az ipari hulladék kategóriába tartozik, és rengeteg semmire sem jó lim-lom fogja terhelni a hátizsákunkat, de ez elkerülhetetlen velejárója a gazdasági megfontolásból kezdeményezett barlangász kirándulásunknak.

 

A hegymélyi folyosórendszer egyébként nem tűnik nagyon bonyolultnak, legfeljebb a zsákutcák zavaróak, és inkább nevezhetnék őket halálvégnek, mintsem zsákutcának. Ellenben amikor a fejtörős rész felé indultam, bizony időbe telt, mire az életkoros feladványt megoldottam, bevallom, kicsit régen volt, amikor utoljára törtekkel kellett számolnom – köszönet az élményért. Mondjuk a másik rejtvény sem volt egyszerű, bár ez utóbbinál lehet, hogy csak elszoktam az ilyesmitől.

 

Mindent figyelembe véve (például Martin McKenna remek szövegközi grafikáit, vagy Szűcs Gyula fordítását), szerintem ez egy élvezetes lapozgatós történet, ami eredetileg az 50. angol kötet volt, és mint ilyen, nem az innovációra, a megújulásra helyezte a hangsúlyt, hanem az első kötet, és úgy általában a korai évek hangulatának felidézésére – ezt pedig maximálisan megvalósította.