Főkép

Ez a könyv olvastatja magát, és azt ugyan nem állítom, hogy letehetetlen, de mindenképpen folyamatosan visszacsábított a történet, és néha még a szabadidőmben is az éppen aktuális eseményeken gondolkodtam. Mi több, a legjobb részek családi körben felolvasásra kerültek, ily módon népszerűsítve a könyvet, és szórakoztatva szeretteimet. A sorozat – remélem, azzá növi ki magát – második kötete ott folytatja, ahol az első befejeződött, vagyis mindenki éli az életét ebben a bájos nyugdíjas komplexumban. Viszont ez már egy másik sztori, vagyis aki nem olvasta az előzőt (ezt javaslom pótolni), az is jól fog szórakozni, legfeljebb nem ért majd egy-két utalást.

 

Mielőtt mindenki elmerülne Coopers Chaseben a hétköznapok nyugalmában, ismét történik valami, jobban mondva két valami, aminek hatására a csütörtöki nyomozóklub tagjai ismét akcióba lépnek. Ezúttal Elizabeth múltja jelentkezik be, és ennek köszönhetően egy izgalmas, kémekkel feldúsított nyomozást kapunk, amit jól kiegészít az Ibrahimmal szemben elkövetett bűncselekmény és a kvartett arra adott reakciója. Erről nem is mondok többet, mert úgy sokkal jobban érvényesülnek a fordulatok, amiből azért lesz pár. A tempó kellően gyors, amit csak részben tudhatunk be a viszonylag rövid fejezeteknek, és az ebből következő gyors váltásoknak. Az előző rész kapcsán ezt írtam erről:

„A bájos vidéki környezet ellenére Osman gyors tempót diktált, amit érzésem szerint az idősebb olvasókra való tekintettel kialakított szerkezettel ér el. Rengeteg, nagyon rövid fejezettel dolgozik (114 fejezet jut a 367 oldalra), ráadásul folyamatosan változik az elbeszélő személye, így mindig történik valami, állandóan új nézőpontból látjuk az eseményeket és nincsenek üresjáratok.” Ezúttal 363 oldalt és 84 fejezetet kapunk.

 

Egyáltalán nem hátráltat bennünket a négyes kifejezetten magas átlagéletkora, de ugye tőlük nem is látványos akciókat vártam, hanem kreatív gondolkodást. Az egyértelműen bebizonyosodott számomra, hogy idősebb korunkra is érdemes megtartani a kapcsolati hálónkat, mert ki tudja, mikor lesz rá szükség, és persze az sem árt, ha nemcsak az osztálytársainkkal és a rokonságunkkal levelezünk, hanem az ifjabb generációkkal is beszélő, vagy komolyabb kapcsolatba kerülünk.

 

Egy-kép apróságot leszámítva kifejezetten élveztem a nyomozósdit, a befejezés pedig pont annyira sikerült jól, hogy ne rendőrségi beszámolónak tűnjön, hanem egy kémtörténet minden szálat lezáró fináléjának. Viszont legalább ennyire fontosnak tartom azt a tényt, hogy a négy főszereplő a detektíveskedés mellett sem hanyagolja el a magánéletét. Ron kiemelt figyelmet fordít az unokájára, Joyce kutyát szeretne örökbe fogadni, és persze a többieknek is meg van a saját életük.

 

Az előző kötetből nem emlékszem arra, hogy Joyce szellemi képességei ennyire érvényesültek volna (bár a végén a Bogdannal kapcsolatos meglátása már utalt erre), ezért most meglepett, amikor pár alkalommal ő „szállította” az aktuális rejtély megoldását. Sajnálatos módon Ibrahim kényszerűségből picit háttérbe szorult, és ezt ugyan létszámilag ellensúlyozták az új szereplők, azért pár alkalommal elkelt volna a logikus gondolkodása.

 

A történeten kívül legalább ennyire érdekes, ahogyan a négy nyugdíjas viszonyul az élethez, szemlátomás igyekeznek a legtöbbet kihozni belőle. Azt nem mondom, hogy ennek hatására türelmetlenül várom a visszavonulásomat, de megnyugtató a tudat, hogy ha az egészség megmarad és a szellemi képességek nem romlanak nagyon, akkor vidám évek várnak rám – terveim már vannak erre az időre.

 

Különösen hálás vagyok a négyes gondolatainak papírra vetéséért, mert ugyan ezektől nem lesz önsegítő könyv A férfi, aki kétszer halt meg, de azért pár megszívlelendő tanácsot kapunk tőlük, gondolok itt például a lépcső használatára a lift helyett, illetve a milyen szempontok alapján válasszunk kutyát magunknak, és persze az élet és a halál viszonyáról szóló eszmefuttatás sem utolsó (351. oldal).

 

Akárcsak nekem, az angol olvasóknak is nagyon bejött a második kötet, legalábbis az eladások több szempont szerint kiemelkedőek voltak, és persze ennek hatására az első rész is újra kelendőnek bizonyult a boltokban. Ami egyébként érthető, mert Osman sikerrel ötvözte saját angol humorát a hetvenes-nyolcvanas tévés akciósorozataival (amelyekben minimális a vér vagy a halott), nem sajnálja az olvasóktól a szellemes párbeszédeket, népszerűsíti a csapatmunkát, és talán újra divatba hozza azt a fajta nyomozást, aminek az előzményei Poirothoz vezethetők vissza. Kíváncsi leszek, hogy Osman tényleg elindít-e egy olyan divattrendet, mint Stieg Larsson a Millennium sorozatával.