Agatha Christie: Ház a sziklán
Írta: Galgóczi Tamás | 2022. 01. 09.
Az előző Christie regény nem tetszett különösebben, úgyhogy már az is megfordult a fejemben, egyáltalán mi értelme van kiadni a teljes életművet, amiben nem csak kiemelkedő, hanem bizony gyengébb darabok is előfordulnak. Aztán persze eszembe jutott, hogy legalább egyszer az életben úgyis mindenkinek el kell olvasnia mindegyik Christie regényt – már csak a viszonyítás végett is. Aztán majd a vásárlók eldöntik, mennyire bölcs döntés bizonyos címeket raktáron tartani. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Ház a sziklán esetében rendszeresek lesznek az újrakiadások. Merthogy ez meglepően jól sikerült darab.
A történet kezdetekor egy évvel A titokzatos Kék Vonat eseményei után vagyunk, Poirot ismét visszavonult, sőt már a töktermesztéssel kapcsolatos terveiről is múlt időben beszél. Hűséges társával, Hastings kapitánnyal az angol tengerpart legbarátságosabb részén múlatják az időt, élvezve a semmittevést és a sikeres életút okozta elégedettséget. De mint az köztudomású, köpcös belgánk bárhol tartózkodjon, ott hamarosan valami bűnügy kerül a látóterébe, s akárcsak az öreg kopó vadászidényben, ha egyszer szimatot fog, akkor addig nem nyugszik, míg a végére nem jár az ügynek.
Gyilkossági kísérlet, nyomasztó hangulatú, leromlott állagú tengerparti ház, fura figurák és segítségre szoruló csinos fiatal hölgy – több nem is szükséges a kezdéshez. Poirot önnön zsenijétől eltelve egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, hogy aztán pár váratlan fordulat némi alázatra késztesse. Ezen állapot azonban elfogadhatatlan számára, így még elszántabban keresi a tettest.
Agatha Christie eme korai regényében remekelt, mind a szereplők, mind a cselekményt illetően. Tetszett a Poirot és Hastings közötti kapcsolat ábrázolása, az élvezetes párbeszédek kifejezetten szórakoztatónak bizonyultak, és belgánk egyáltalán nem lett szerényebb:
„– Mondja csak, Poirot – mondtam –, sosem érez kísértést, hogy újrakezdje a tevékenységét? Ez a passzív élet…
– Csodálatosan megfelel nekem, barátom. Üldögélni a napon… mi lehetne elbűvölőbb? Leszállni a piedesztálról a hírnév csúcsán... van-e nagyszerűbb gesztus? Azt mondják rám, „Ó Hercule Poirot” A nagy, az egyedülálló! Sosem volt hozzá hasonló, és soha nem is lesz!” Eh bien… elégedett vagyok. Nem kérek többet. Szerény vagyok.”
De legalább ennyire érdekes a leendő áldozat, Nick Buckley személye, akiben talán ifjúkori önmagát örökítette meg Christie.
Bár már a történet felénél megvolt a jelöltem a tettes személyére, a végén ismét meglepődtem, és persze rosszul tippeltem. Érdekességként megemlítem, hogy a történet korábban más kiadóknál már megjelent (Ház a világ végén, illetve A vörös sál címen), ezúttal azonban új fordításban élvezhetjük, amivel semmi bajom nincs, lévén élvezetes és gördülékeny.
Kapcsolódó írások:
Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november