2021 legmaradandóbb sorozatos élményei

Az elmúlt években nagyon egyértelművé vált egy trend: a filmek helyett a sorozatok lesznek az elsődleges mozgóképes alkotások. Mostanság már nemcsak hogy nem kell moziba mennünk, ha valami elképesztő művet szeretnénk látni, de talán lassan oda is eljutunk, hogy sokkal jobb dolgok történnek a tévé (vagy a számítógép) képernyőjén, mint a mozitermek vásznain. Magyarországon egyre népszerűbb a Netflix, egyre többen néznek sorozatot angolul vagy legalább felirattal, az emberek új kedvenceket találnak a sorozatok között – talán nem meglepetés, ha azt mondom, így vagyunk ezzel mi is, az ekultura.hu szerkesztőségében.

 

Így aztán pár éve úgy éreztük, hogy a szokásos év végi könyves, zenei, illetve filmes toplistáink mellett létjogosultsága lehet egy sorozatokkal foglalkozó listának is – a kísérlet pedig elég izgalmasan sült el ahhoz, hogy újra és újra nekivágjunk. Összeszedtük tehát, hogy melyik sorozatévadokat éreztük a legemlékezetesebbnek: melyeken szórakoztunk a legjobban, melyeken sírtunk a legtöbbet, melyek sokkoltak és döbbentettek meg a leginkább. Természetesen most sem a mondvacsinált „legjobb” megtalálása a cél, hanem hogy bemutassuk: mi ezeket nagyon élveztük. Reméljük, valaki más is kedvet kap a megtekintésükre.

 

 

 

Dér Adrienn

 

Jóbarátok (Friends, készítette: David Crane, Marta Kauffman)

 

Az én idei legmaradandóbb sorozatos élményem eléggé nosztalgiás, ugyanis egyetlen egyet néztem, az sem mai: a Jóbarátok. Senkinek nem kell bemutatni, mindenki ismeri. Egyszer csak jött az érzés, hogy meg szeretném nézni. Régen láttam már, nem emlékeztem annyira a részletekre, a poénokra, talán ezt szerettem volna feleleveníteni. És éppen év végére be is fejeztem, szóval jöhet a Reunion.

 

 

 

 

 

 

Forrai Márton

 

Mise éjfélkor (Midnight Mass, készítette: Mike Flanagan)

Erősen ingáztam A kígyó és a Mise éjfélkor között, míg végül az utóbbi győzött. Nem feltétlenül azért, mert jobbnak találtam Charles Sobhraj sorozatgyilkos életének dramatizált feldolgozásánál, ebben ugyanis nem találtam hibát. A mérleg nyelve azért billent Mike Flanagan horrornak csomagolt, az emberi lét dilemmáiról értekező sorozata felé, mert a kérdés a legmaradandóbb szériára vonatkozott, márpedig a vért ivó falusiak története azóta is kísért. Stephen King nevét szokás emlegetni a Mise éjfélkor kapcsán, pedig – nem kritizálva itt a rémmestert – a lélektani mélységek boncolgatása eddigi ismereteim szerint nem tipikus stílusjegye az írónak. A felszíni hasonlósággal azonban nem vitatkozom: egy vallásos halászközösségbe új pap érkezik, majd csodás, egyben szörnyű események bontakoznak ki a szigetükön. Lassan csordogál a történet, ráadásul szimultán telefonnyomkodásra alkalmatlan a Netflix néznivalója, mert különben el fogjuk mulasztani a párbeszédeket, amiknél erősebbet talán még sosem hallottam, láttam. Flanagan, figyellek!

 

 

 

Galgóczi Tamás

 

Nyerd meg az életed (Squid Game, rendezte: Hwang Dong-hyuk)

 

2021 nyilván a koreai sorozatok éve volt, és ugyan megtekintés szempontjából még hátra van Az Idő Kerekei első évada, úgy gondolom a Squid Game-t semmi nem fogja felülmúlni. Brutalitás, jól kidolgozott szereplők, izgalmas cselekmény – és egy olyan alapötlet, ami gyakorlatilag az egész világnak bejött (bár elég kézenfekvő a Battle Royal párhuzam). Régen éreztem úgy, hogy minden a helyén van, de itt tényleg minden apró momentumnak szerepe van, és a feszültség játékról-játékra fokozódik. Nincsenek jók vagy rosszak, csupán emberek hibákkal, így aztán nehéz tényleg bárkivel azonosulni, hiszen a mellékszereplők is csak a saját bizniszükkel foglalkoznak, és nagy ívben tojnak a többiekre.

 

 

 

 

 

Kökény Pali

 

Mise éjfélkor (Midnight Mass, készítette: Mike Flanagan)

A horror, ami sose volt. Vagyis a horror, amiben a horror-elemek csak a háttérben vannak jelen, amelyben a zsáner eszközei nem főszereplői a történetnek, csak megágyaznak annak. Semmit nem akarok lelőni, sőt, a legjobb, ha teljesen nulláról futunk neki a sorozatnak, de csak akkor, ha szeretünk (vagy szeretnénk) sokat elmélkedni (ahogyan a sorozat szereplői is teszik, néha NAGYON hosszan) a vallásos és nem vallásos hitről, a halál utáni életről, a vezeklésről, a közösségről és arról, hogy mit is jelent embernek lenni. Tökéletesen kerek és abszolút minden szempontból (párbeszédek, színészi játék, zene) egységes művészi vízió, ami nagyon ritka manapság, főleg a streaming-világban. Nekem nagyon az elevenemre tapintott a természetfeletti horror vs materializmus vs misztériummal teli vallásosság szentháromsága (!) miatt, de persze simán lehet, hogy valakit épp ezek (vagy a véget nem érő monológok) miatt fog idegesíteni.

 

 

 

Mezei Attila

 

Arcane (készítette: Christian Linke és Alex Yee)

Mivel a főszerk nem bontotta ketté az animációsra az élőszereplősre a kategóriát (igen, akkor már lehetne a filmet is), így egy rajzolt sorozatra voksolok. Azt le kell szögezni, hogy az alapot képező játékkal a világból ki lehet kergetni (oké, konkrétan ezen játékműfaj bármely képviselőjével). Viszont sikerült a készítőknek mind mondanivalóban, mind kinézetben egy olyan prduktumot letennie az asztalra, amitől leesik az ember álla és a Squid Game a nyomába nem ér (nem is értem miért „hájpolják” ezt a már sokadik Battle Royal feldolgozást). Nálam mind a Vaják, mind az Idő kereke csak az Arcane után jön, talán Terry Pratchett Őrsége (The Watch) vagy a Castlevania említhető vele egy lapon.

 

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

Árnyék és csont (Shadow and Bone, készítette: Eric Heisserer)

 

Leigh Bardugo YA fantasyje, a Grishaverzum végre megérdemelt sorozatként uralhatta le a Netflix algoritmusait, és szó mi szó, megérdemelten. Ugyanis minden YA előítélet ellenére is a Shadow and Bone egy olyan fantasysorozat lett, amire rég szüksége volt a streamingóriásnak. Egy tipikus hős útja, kiválasztott, varázsképességű lánnyal (Alina), akinek meg kell mentenie a létező világot. Szláv alapokra épülő világa elég friss ahhoz, hogy érdekes legyen az egyszeri sorozatfogyasztónak, továbbá kellő figyelemmel építi tipikus YA hőseit ahhoz, hogy ne érezzük őket papírmaséknak, vagyis igazi, hús-vér szereplők legyenek. Nem mellesleg egy másik Bardugo regény, a Hat varjú szimultán adaptálásával beemeli egy tévén nem sokat látott alműfajt, a grimdarkot a mainstreambe. Nem mellesleg, Grishaverzum rajongóként is hozza azokat az izgalmakat, amiért érdemes rajongó könyvmolynak lenni. Ugyanis adaptálási oldalról számos kihívással nézett szembe a sorozat (két könyvsorozatot kellett összedolgoznia a forgatókönyvíróknak), miközben igyekeztek egy egészséges rajongósimogatást is tartani a régi motoros Grisha-rajongóknak – és pár elnagyolt történetszálat leszámítva ez maradéktalanul sikerült.

 

Szabó Dominik

 

Az Idő Kereke (The Wheel of Time, készítette: Rafe Judkins)

 

Lehet, hogy csak azért választottam Az Idő Kerekét, mert még viszonylag friss élmény, de nem volt más olyan sorozat 2021-ben, ami ennyire kellemesen meg tudott lepni. Persze lehet, hogy voltak jobbak, összetettebbek, hatásosabbak vagy érzelmesebbek, de egyiknek sem vártam annyira hétről-hétre az újabb epizódjait, mint ennek. Nagyon hiányzott már nekem egy vállalható és szórakoztató fantasy-adaptáció – a Trónok harca eleje óta nem éreztem így, és az előtt talán még soha. Nagyon örültem annak, hogy a készítők meghagytak Jordan szellemiségéből annyit, amennyit csak tudtak, így nem fordult értelmetlen grimdark felé a légkör, viszont cserébe a hangulatos és látványos high fantasy atmoszféra tudott hatni. A cselekményből meghagyták a legizgalmasabb részeket, a figurákat pont annyira változtatták, hogy jól nézzenek ki a képernyőn (és még szimpatikusak maradjanak): bár a könyvekből csak az első részt olvastam, szerintem nagyon is ügyesen sikerült adaptálniuk az eredeti művet, hogy egy mindenki számára érthető, kilenc részbe beleférő évad szülessen. Szórakoztató, szerethető sorozat lett Az Idő Kereke; nagyon remélem, hogy a lelkesedésem megmarad a következő évadokra is.

 

 

 

Uzseka Norbert

 

A jó hely (The Good Place, készítette: Michael Schur)

 

Kb. sosincs időm sorozatokat nézni, ez a széria is megy már 2016 óta, s máig arat (épp a minap nyert Hugo-díjat), de végre láttam az első hat részét. És nagyon tetszik. Egyrészt üdítően kreatív és csavaros ötletekkel van tele (már amennyit ennyiből érzékelek), másrészt olyan kattant humora van, amit nagyon bírok. Remek kikapcsolódás, miközben bőven ad filózni valót is.