2021 legmaradandóbb filmélményei

Bár az ekultura.hu szerkesztőségében egyértelműen a könyveké a főszerep, azért mi is szívesen járunk moziba, szívesen veszünk elő egy régi DVD-t vagy kapcsoljuk be a Netflixet, hogy arra a másfél-két órára kikapcsolódjunk. Szeretünk jókat kacagni egy vígjátékon, szeretünk borzongani egy félelmetes horroron, szeretjük, amikor a fotelhez szögez egy izgalmas thriller, vagy amikor már a zsebkendőt kell elővenni egy bájos romantikus végével: vagyis szeretjük azt a csodát, azt a varázslatot, amit a film jelent számunkra.

 

Év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak 2021 legmaradandóbb élményei – legyen az mostanában bemutatott alkotás vagy akár régebbi. Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Bár 2021 nem kedvezett a moziba járásnak, és a szokásosnál jóval kevesebb újdonságot láthattunk, azért visszatekintve megállapíthatjuk, hogy így is volt lehetőségünk jó filmeket nézni. Picit azért reménykedünk abban, hogy 2022 még jobb lesz...

 

Bak Róbert

 

Ne nézz fel! (Don't Look Up, rendezte: Adam McKay)

 

Világosan látszik, hogy a már évek óta tartó koronavírus-járvány szinte teljes egészében agyonvágta a 2021-es év nagyobb szabású, blockbusternek szánt mozifilmjeit (és egyébként magát az egész mozizást) is, és ha még azt is hozzáveszem, hogy a Hollywood már évek óta egyre inkább mélyülő válságban van az egyre fájóbb és egyre nyilvánvalóbb ötlettelenség, valamint a magukra erőltetett, és finoman szólva is agyhalott polkorrektség miatt, engem lepett meg legjobban, hogy nem valamelyik kisebb, európai film (pl. az Igazság bajnokai vagy a Még egy kört mindenkinek) tette rám a legnagyobb hatást, hanem végül mégis egy szupersztárokkal telitűzdelt amerikai, mégpedig az éppen karácsonykor megjelenő Ne nézz fel!
Adam McKay filmje tipikusan az az alkotás, amelyet vagy imád valaki, vagy utál. Igazából ez a két véglet létezik vele kapcsolatban. Ha az év filmjének tartom, akkor nem meglepő, hogy én az előbbiek táborához tartozom, és megmondom őszintén, hogy már nagyon rég nem láttam ennyire jó és gondolatébresztő szatírát, amely ugyan szándékoltan figurázza ki (a fanyalgók zöme véleményem szerint ezt nem tudja feldolgozni és értelmezni) és mutat görbe tükröt a semmivel sem törődő, és a maga bugyuta pocsolyájában dagonyázó emberiségnek, de az benne a legmegdöbbentőbb, hogy ha utólag belegondolunk, McKay tükre nem is olyan görbe, tényleg ilyenek vagyunk… És ideje lenne sok minden elgondolkoznunk. A Ne nézz fel! hatalmas film, tele kiváló alakításokkal, semmiképp se hagyjátok ki!

 

 

Dér Adrienn

 

Mank (Mank, rendezte: David Fincher)

 

Most, amikor végiggondoltam, rá kellett jönnöm, hogy elég sok filmet nem láttam még az idei felhozatalból, amelyeket meg akartam nézni, sőt, inkább alig láttam belőle néhányat. Mégis, ahogy az idei év legmaradandóbb filmélményére gondoltam, azonnal a Mank ugrott be. Magam sem tudnám megmondani, miért (talán pont azért, mert nem láttam még a többit). Tetszett a hangulata. Szeretem a modern fekete-fehér filmeket, valahogy olyan különlegesnek érzem őket. A történetre nem mondanám, hogy nagy durranás lenne, de érdekes volt, a karakterek szerethetőek, még a részegeskedés ellenére is, mert volt szívük, sőt, az egész filmben érezni lehetett a lelket. Ez betudható talán a rendező rokoni érzéseinek, vagy a színészi játéknak, vagy mindkettőnek egyszerre, nem tudom, de a lényeg, hogy nagyon kellemes érzést hagyott maga után.

 

 

 

 

Forrai Márton

 

Az utolsó párbaj (The Last Duel, rendezte: Ridley Scott)

Nem sűrűn fordul elő velem, hogy kétszer nézek meg moziban egy filmet, de Ridley Scott vérgőzös középkori drámája visszacsábított a nagy vászonhoz. Azóta is hirdetem, hogy nincs igazság a Földön, mert ennek a filmnek nem szabadott volna megbuknia: annak ellenére, hogy az 1300-as években játszódik, a mai napig releváns kérdéseket feszeget, a megvalósítása pedig egyenesen fantasztikus. Gondolhatnék itt a csatajelenetekre, de sokkal izgalmasabbnak tartom, ahogy a három főszereplő (Matt Damon / Adam Driver / Jodie Comer) szemszögéből mutatja be ugyanannak a eseménynek, vagyis szerencsétlen nő megerőszakolásának körülményeit. Márpedig a valóság nem szubjektív (Philip Dick nyomán: akkor is bekövetkezik, ha nem hiszünk benne), így az igazság adott – már csak az a kérdés, hogy be tud-e bizonyosodni. A happy end korántsem garantált.

 

 

 

 

Galgóczi Tamás

 

Mitchellék a gépek ellen

(The Mitchells vs. the Machines, rendezte: Michael Rianda és Jeff Rowe)

 

2021-ben főként a Netflixen néztem filmeket, és hála az isteneknek, elég sok említésre méltóval találkoztam. Az I Care A Lot vagy a The Harder They Fall biztos ott van a legjobb tíz között, de láttam érdekes indiai (végre sort kerítettem a Baahubali mindkét részére) és brazil alkotásokat is. Ebből a dömpingből nem volt egyszerű kiválasztani a legjobbat, de hosszas hezitálás után a The Mitchells vs. the Machines, magyarul Mitchellék a gépek ellen című rajzfilm került az első helyre. A történet és a szereplők nem fogják megújítani sem a sci-fi, sem a családi filmek műfaját, mégis ez gyakorolta rám a legnagyobb hatást, köszönhetően a folyamatosan érkező ötleteknek, és az önmagunk elé helyezett görbe tükörnek.

 

 

 

 

 

Kökény Pali

 

A zöld lovag (The Green Knight, rendezte: David Lowery)

Egy valódi tündérmese, de nem a Disney-fajtából, hanem a folklórral mélyen átitatott, zsigeri alomból, amelyben az erdők mélye ősi gonoszságot és a földdel egyidős szellemeket rejt – a hősök jó esetben elbuknak, rossz esetben pedig örök kárhozatra jutnak. Mit is jelent valójában hősnek lenni? Ha az ember eljátssza a rá kiszabott szerepet, akkor valódi hőssé válik? Vagy akarni is kell? Ez az angolszász mitológiával mélyen átitatott horror-fantasy nem ad egyértelmű választ ezekre a kérdésekre, de lenyűgöző látványvilággal próbálja rávezetni a nézőket a lehetséges végkifejletekre. Mocskos és véres, az elmúlással és a férfiasság eszményével egyszerre viaskodik (kellően ráérősen), emellett minden pillanatával elvarázsol. Minőségi eszképizmus 2021-re azoknak, akik a képzelet világát a sötétebb végéről szeretik megfogni.

 

 

 

 

Mezei Attila

 

Senki (Nobody, rendezte: Ilya Naishuller)

Bob Odenkirk jutalomjátékának tűnik ez az alkotás számomra. Közel sem tökéletes film, viszont ez az, aminél idén jobbat nem láttam (bár vártam nagy durranásokat, de csalódnom kellett, illetve biztos én választottam rosszul magamnak mozikat idén) és a megjelenése óta vagy négyszer újra néztem. És ami a legfontosabb; nem untam meg. Szóval nálam erősen a „kult” jelzőt kapta.

 

 

 

 

 

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

CODA (CODA, rendezte: Sian Heder)

 

A Cinefest Filmfesztiválon volt szerencsém a süketnéma családba született halló lány történetéhez (amúgy az AppleTV+-on is megtaláljátok). A francia A Bélier család (2014) alapján készült film hallatán első kérdés lehet, hogy „Ezt miért kellett remake-elni?”, hiszen a Coda különlegességét már láttuk máshol. Azonban – a nem mellesleg magyar gyökerekkel rendelkező – rendező, Sian Heder képes humorral és emberséggel újra feldolgozni a már adott témát amerikai közegben is. A Rossi család válaszút előtt áll: engedik lányukat, Ruby-t, hogy kövesse énekesi vágyait, ami viszont azzal jár, hogy magára kell hagynia nélküle élni képtelen családját. Bár a film főhőse Ruby, felnövéstörténete nemcsak az övé, hanem családjáé is. Azé a családé, akik mindent együtt csináltak, a családi halász businesstől egészen a munkaügyek intézéséig mindent. Heder filmje egyszerre szól erről a hihetetlen kötelékről, ami régen volt ennyire átélhető bármely család drámában, és ennek a köteléknek a lazításáról, végül pedig arról a félelemről, hogy mi lesz, ha lazítunk a családi köteléken.

 

 

Szabó Dominik

 

Wendy (Wendy, rendezte: Benh Zeitlin)

 

Kezdek rájönni, hogy van bennem valami vonzódás a hangulatos-kalandos gyerekszemszög iránt, mint az Ahol a vadak várnak vagy A messzi dél vadjai esetében, de ezekhez képest a Wendy még sokkal jobban tetszett. Furán elvarázsol; olyan húrokat pendít meg, amiket meg kell neki, de ezt annyira szép, néhol egészen költői jeleneteken át teszi meg, hogy csak csodálni tudom érte. Persze valahol nagyon egyértelmű ez a modern Pán Péter-adaptáció, de olyan gyönyörűen szólítja meg a bennem élő gyereket, annyira erősen visz vissza a gyerekkorba, abba a szemszögbe és világnézetbe, annyira azt érzem, hogy megmutat valamit abból, amit már elfelejtettem, hogy nem tudok mást mondani, minthogy nekem a Wendy volt az év filmje.

 

 

 

 

Szabó Sarolta

 

Nagykarácsony (rendezte: Tiszeker Dániel)

(Nagyon) rossz beidegződés, hogy az ember úgy ül be egy magyar közönségfilmre, hogy előre felkészül: lesznek itt hiányosságok az alkotásban… Ebben sajnos én is bűnös vagyok, így aztán meg is lepődtem, amikor bejglikómásan, „mindegy, csak üljünk be a moziba” alapon a Nagykarácsony című filmre böktem, és hiánytalanul megkaptam, amit egy hasonló műfajtól – nemzetiségtől függetlenül – várnék. Egy elejétől a végéig szórakoztató film, szerethető, de nem tökéletes karakterekkel, sok humorral és egy olyan történettel, amely a szezonnak megfelelően érzelmes, de nem fordul át giccsbe, és legfőképp: nem akarja megváltani a világot. Előre drukkolok, hogy a következő karácsonytól valamelyik kereskedelmi csatorna tűzze a műsorára a filmet, mert a következő 10 évben sokkal szívesebben nézném már, mint a Reszkessetek, betörők!-et…

 

 

 

Uzseka Norbert

 

Dűne (Dune, rendezte: Denis Villeneuve)

 

A Dűne legújabb filmes feldolgozása nagynevű színészeket vonultat fel, lenyűgöző látványt ad, az első regény első felét mesélve el. De amivel engem annyira megfogott, az a hangulata, a fojtogató, nyomasztó, de legfőképp hiteles atmoszférája, melynek köszönhetően átjön a történet monumentalitása, megannyi mélysége, mégha, nyilván, nem is minden részlete.