Főkép

A kilencedik magyarul megjelenő Korongvilág regényben régi ismerőst húz elő mesélői varázskalapjából Terry Pratchett, jelesül az állandó menekülés és életveszély állapotában lévő, szerény mágikus képességekkel rendelkező Széltolót. Mostani kalandjai tovább árnyalják ezt a fizikailag lapos, egyébként meg bámulatos csatolt részekkel rendelkező fantáziavilágot.

 

Démonok. Esetleg ördögök. De mégis inkább démonok megidézése saját kívánságok teljesítése céljából – nagyjából így foglalható össze a nagyszakállú Alagi Erik rövidtávú programja. Démonidéző lévén ez nem jelent meglepetést, ám az már mindenképpen hihetetlen, miért pont Széltolót kényszeríti varázskörének közepébe. Hiszen tudjuk, tőle se hatalom, se nők, se örök élet nem várható.

 

A tévedésre, illetve saját kívánságának pontatlan megfogalmazására hamarosan Erik is rájön, s ennek eredményeként elsőként szakállát veszti el, majd szépen sorban többi óhaját is. A szakáll lehullása még nem okoz nagy megrázkódtatást számára, ugyanis tizenéves lévén inkább a tekintélyt parancsoló fellépés érdekében akasztotta fülére az álszőrzetet, mintsem férfiúi ékességként. De a többi óhaj beteljesülésének elmaradása már sokkal fájóbb számára – hát még a közben begyűjtött tapasztalatok.

 

Széltoló tudvalevőleg aligha képes bármi hasznavehető mágiára. Vagy mégis? Az első „csettintés” után kiderül, miféle varázserő van az ujjaiban – kár, hogy irányítani már nem képes az elszabadult eseményeket, amelyek ezért újra lehetőséget biztosítanak számára menekülési elméleteinek gyakorlati kipróbálására.

 

Nem is sorolom tovább, miféle elképesztő kalandok várnak hőseinkre, inkább tisztelettel adózom az írónak, aki ezúttal idegen ötletekre építi könyvét, felhasználva minden keze ügyébe kerülő eposzt és másvilági elképzelést. A végeredmény a tőle megszokott szellemesen tiszteletlen átértelmezése közös kultúrkincsünknek – ami egyszerre kacagtató paródia és gyakorlati kézikönyv extrém helyzetekre.

 

Mindezeken túl a könyv a legrövidebb Korongvilág történet címet nyerte el nálam, lévén csupán 171 oldal. Picit árnyalja a képet, hogy eredetileg a megszokottnál nagyobb méretű illusztrált kötetként látott napvilágot angolszász nyelvterületen, az utánozhatatlan Josh Kirby képeivel (pár mintaoldal erre), amelyek csak erősítették a sztori humoros, különleges mivoltát. Kár, hogy ezt a verziót magyarul nélkülöznünk kell.

 

Bár a rajzok nélküli változat terjedelmét tekintve karcsú, azért az emberekről, a bürokráciáról, a nagyvállalatokról alkotott írói vélemény szintetizálását legtömörebben megfogalmazó Pratcett regény (kisregény) díját bezsebelte nálam. Félek, igaza van abban, hogy az emberek sokkal nagyobb gonoszságra képesek, mint amekkoráról az alvilág (Hádész, Pokol, vagy bármi más) lakói valaha is álmodtak.

 

Azon kívül, hogy ez egy kifejezetten szórakoztató – Széltoló rajongóknak kötelező – olvasmány, nem mellékesen elmélkedésre is ösztönöz. Elsősorban talán arra, hogy ki emlékszik doktor Faust eredeti szerződésére, és vajon mennyiben tér el ez a verzió tőle. A következő gondolatmenet pedig nagy valószínűséggel Széltoló és Erik által felkeresett helyszínek okán merül majd fel. Mi lehet az alapja egyes ősi vallásoknak? Mennyire szépítik meg a hősi eposzok a valóságot? Tényleg ennyire sokat számít a majonéz az élővilág kialakulásának szempontjából? A történet csúcspontját számomra nem a befejezés, vagy a köztes idő jelentette, hanem az első két bekezdés (vagy négy). Ha mást nem, ezeket mindenkinek ajánlott megtekintenie. Annyit még zárszóként, hogy ezúttal Farkas Veronika fordításában élvezhetjük Széltoló és alkalmi ismerőseinek kalandjait.

 

A szerző életrajza