Bali Dávid: Kisterem
Írta: Uzseka Norbert | 2021. 12. 04.
Bali Dávid egy időben kollégám volt a HammerWorld magazinnál, de írt a NuSkullba is, basszusgitározik a Satelles-ben, szervezett az A38-on, és így tovább. Olyan fazon, aki megteheti és képes is megtenni, hogy hitelesen megír egy könyvet, melynek alcíme: 100 meghatározó lemez 100 meghatározó zenekartól a hazai extrémzenei underground digitális átállásának korából (2000–2019).
A címadó kisterem az a hely, ahol ezek a zenekarok leginkább koncertezhetnek – jellemzően csekély számú, ám lelkes és értő közönség előtt. Ez, vagy ez is az underground. Dávid szigorúan értelmezi ezt a kategóriát, ahogy előszavában le is írja, és nyilvánvaló, sőt magától értetődő, hogy a könyvbe bekerült 100 zenei anyag válogatásában szubjektív szempontok is teret kaptak. De ez így van jól; aki a zene kapcsán objektivitást emleget, az valami lényegiről feledkezik meg. Az én érdeklődésemet viszont pont azzal lehet felkelteni, ha azt érzem, hogy az adott lemezkritikát, vagy akár csak véleményt író egyén lelkes. Ha átjön a lelkesedés, az nekem többet jelent, mint az, ha alkalmasint az adott zene aztán nem is tetszik annyira, mint neki. Kell-e mondanom, hogy Dávid könyve mérhetetlen lelkesedés és irdatlan munka nélkül létre sem jöhetett volna?
Mivel magam úgy 14 éve, mióta apa lettem, kevésbé tudok résztvenni a magyar extrémzenei undergroundban, így jó sok olyan zenéről olvastam ebben a könyvben, amelyet eddig nem vagy csak alig ismertem. Ez hasznos, a felfedezés élményét adja, míg az általam is ismert és szeretett, egy ilyen listára szerintem is beillő zenék felbukkanása jól eső érzéssel tölt el. S természetesen van, ami szerintem hiányzik, vagy épp épp eléggé underground az én mértékeim szerint, míg Dávid szigorúbb, vagy a hangsúlyokat máshova helyező definíciójába ezek nem férnének bele.
Akárhogy is, arra fel kell készülnie az olvasónak, hogy ha olvasóból hallgatóvá is előlép, súlyos, megdöbbentő, nehezen hallgatható, vagy akár mi-a-jó-ebben-a-zajongásban jellegű zenéket fog hallani. Dávid számos alirányzatból hoz fel példákat egy (néha két) oldalon, a dallamos punktól a metalcore-on és alternatív rockon át a legbrutálisabb death/black metal muzsikákig – de mindben megtalálja az értéket. Túl azon, hogy szemlátomást fontos volt számára, hogy zeneileg a maguk korában előremutatónak, vagy legalább a korszellemhez illőnek számító zenekarokról szóljon, egyértelmű, hogy a mondanivaló is fontos számára.
Ez sok esetben épp úgy megfejthetetlen lesz az efféle zenéket nem ismerők számára, mint az, hogy mi-a-jó-ebben-a-zajongásban, és Bali nem is akar senkinek semmit így megmagyarázni. Ámbár végig szinte akadémikusi vagy bölcsészi stílusban ír, nem próbálja definiálni a zenéket azok számára, akik nem hallgatnak ilyesmit. Márpedig ezen zenék jó nagy részénél olyan az ének, a vokalizálás (pl. hörgés, üvöltés, károgás), hogy a szövegek olvasása nélkül nehéz is megérteni. És meglehetősen sok olyan zenei kiadványról van itt szó, melynél nemcsak, hogy fontos a mondanivaló, de kimondottan rendszerkritikus, aktivitásra, cselekvésre, összefogásra ösztönző üzenetet hordoznak. Meglehet, nem is elsősorban az egyébként nagyon is sokszínű zeneiség a fő szervezőereje a kisterem válogatásának, hanem inkább az ezen zenekarok és követőik, segítőik, a színtér háttéremberei alkotta közösségek és az általuk követett elvek, elérni vágyott célkitűzések hasonlósága. Dávid definíciója az undergroundról itt is megjelenik: a kommersz sikerekre vágyó zenekarok alapból kizárták magukat a válogatásból.
Egy ponton túl letisztulnak ezek az irányok, világossá válik, hogy mely zenekarok és miért jelentenek olyan sokat Dávidnak, hogy bekerülhessenek ebbe a kétségkívül hiánypótló és fontos kötetbe. Mely azonban így is „csupán” bevezetés az undergroundba. Rövid terjedelemben, ámbár igen kacskaringós, nyakatekert nyelvezettel, de alaposan bemutatja a választott zenekarok pályáját, körülményeiket, melyek nagyon is függnek a maguk korának hátterétől, és az adott zenei anyag hatását is. Mégis, annyi minden elmesélnivaló volna még mindegyiknél! De ez természetes: itt van 100 album, tehát ugyanennyi zenekar, mindnek megvannak a maga történetei, emlékei, mind egy külön világ. Így hát a legjobb, amit a nyitott elméjű olvasó tehet, hogy utánaás mindazon zenekaroknak, akik érdekesnek tűnnek itt a számára. Minthogy valóban azt a korszakot öleli fel a kötet, melyben elkezdődött, majd kiteljesedett a digitális forradalom, így YouTube-on, Spotify-on, egyéb helyeken rengeteg hanganyagot találni, bár fotók, koncertbeszámolók, interjúk terén néha hosszasabban kell kutakodni. Azt pedig végképp bebizonyítja Dávid könyve, hogy a hazai underground (melynek, mondom, ez a kötet csak egy részét mutatja be) döbbenetesen gazdag, rengeteg világszínvonalú, de akár csak helyi szinten is meghatározó erejű zenekart, előadót, hangzóanyagot rejt.