Főkép

Brad Mehldau új albuma egy 2013-es koncertfelvétel, amely nagyrészt előre komponált muzsika a harmincnégy tagú New York-i Orpheus Chamber Orchestra felkérésére. Az albumon az amerikai és európai turnéról a Worcester-i (Ma.) Mechanics Hallban adott koncert hallható. A hangmérnöki munka, bár ennyire komplex zenekari fellépések esetében kétségtelenül nagy kihívás, sajnos levon a felvétel élvezeti értékéből: nem hallgathatatlan, de a terem visszhangjában csilingelő felhangok vélhetően a rosszul elhelyezett mikrofonoknak köszönhetően öblössé, időnként pedig bántóan élessé teszik a hangzást.

 

A muzsika viszont nagyszerű: „Úgy képzeltem el, mintha Brahms kiugrott volna az ágyából and had the blues" – meséli Mehldau egy lefordíthatatlan szójátékkal, ami egyrészt jelenti azt, hogy rosszkedvűen kelt fel Brahms, másrészt – a kompozíciók tükrében –, hogy a bluesra fogékonyan. Az így megkomponált téma lemondást, és egyfajta véglegességet és befejezettséget áraszt magából, ami a következő narratív kihívás elé állította Mehldaut: hogyan variálható egy olyan darab, ami már természeténél fogva magában rejti a finálét? „Bár a téma melankóliát idéz, ugródeszkaként használom fel más, boldog, vad, erőszakos és vakmerő érzelmekhez a kibontakozó variációk során.”

 

Az egymásba közvetlenül kapcsolódó változatok folytonossága viszont nagyban hozzátesz az élvezeti értékhez: nincsenek szünetek, nem kell minden egyes váltáskor eltűnődni azon, hogy akkor ez az A1A2B1B2 ismétlődő szerkesztésben éppen melyik és hogyan kapcsolódik az előző részhez. Ez a lehetőség persze nyitva áll a zenetörténész és a struktúra iránt mélyebben érdeklődők előtt, ugyanakkor az album egy organikus egységként jelenik meg. Legyen időnként akármennyire is sötét és kakofonikus, a kompozíció erős és folytonos sodrása egészben láttatja a variációk sorát és ezért sosem zökkenti ki a hallgatót.

 

A domináns harangjátékok Mehldau egy korai és ambiciózusabb munkáját, a 2010-es Highway Ridert idézik, ami hasonlóképpen ötvözi a jazz és a klasszikus zenei tradíciókat. De új művében Mehldau a 20. század azon óriásait is asszimilálta, akik úgynevezett szimfonikus jazzt komponáltak: Milhaud, Copland, Bernstein, Sztravinszkij és Gershwin, valamint „romantikus” hősei közül a már említett Brahms. Mehldau jól használja fel az orchestra palettájának marginálisabb színeit, a fagottot és a kürtöt és többnyire megelégszik azzal, hogy a többi zenekari hangszerrel egyenrangú szerepet játsszon, bár a darabnak vannak zongoraversenyszerű pillanatai is. Igazán a második részben, a blues és jazz tónusú kamaramuzsika pazar kadenciáiban csúcsosodik ki Mehldau játéka, amolyan improvizatív összegzésben, ami valójában inkább „sötét romantika”, mint jazz.

 

A melankolikus témára írt variációk nagyobb valószínűséggel nyerik meg a klasszikus, mint a hardcore jazz közönség tetszését, de szerencsére Mehldau mindig nyitottan, a muzsika teljes spektrumán gondolkodik, játszik és komponál, és ezért ez az új korong, minden hasonlósága és otthonossága ellenére is, sok örömet nyújt.

 

Előadók:

 

Brad Mehldau – zongora

Orpheus Chamber Orchestra

 

Elhangzó szerzemények:

01. Theme
02. Variation 1
03. Variation 2
04. Variation 3
05. Variation 4
06. Variation 5
07. Variation 6
08. Variation 7
09. Variation 8
10. Variation 9
11. Variation 10
12. Variation 12 

13. Cadenza

14. Postlude

14. Encore Variations „X” & „Y”