Főkép

Újabb tételt húzhattam ki a bakancslistámról, miután végre eljutottam Rebekka Bakken, ifjabb korom egyik kedvencének egy koncertjére. Az élő előadás számomra legnagyobb felfedezése az volt – noha nyilván megtudhattam volna korábban is, ha nem ódzkodom annyira attól, hogy az efféle élményekre valamelyik YouTube-on is elérhető felvételt nézve tegyek szert –, hogy ugyan Bakkent rendszeresen jazzdívaként emlegetik, mozgásában, előadói habitusában és énekstílusában valahol mégis mélyebb rokonságot mutat Joe Cockerrel, mint, mondjuk, Aretha Franklinnel vagy akár Diana Krall-lal.

 

A műsor első felét a saját dalok tették ki, saját zenekarral. Nyilvánvaló, hogy egy jó zenész képes bármely más kiváló muzsikussal gyorsan összhangot teremteni, az összeszokottság, egymás egyediségeinek alapos ismerete azonban segít kiteljesíteni a valódi önkifejezést, így nekem bizony a szünet előtti blokk nyújtotta a bensőségesebb élményt. Felszabadultabbnak, közvetlenebbnek éreztem a számok közötti szövegeket, és persze itt érvényesült leginkább az a fajta stiláris diverzitás, amely Bakken művészetét a kezdetektől fogva jellemezte, és amiért olyannyira lehet szeretni őt, őszintén rajongani érte. Még mindig emlékszem, hogy amikor először hallottam a Keep My Cool című lemezét, pontosan a soul és a popballadák váltakozása fogott meg annyira az albumban.

 

Most természetesen még ennél is jóval többet kaptunk. Számomra félelmetesen csodálatos volt, amikor norvég egyházi ének szólalt meg a Művészetek Palotája orgonáját dicsérő szavak után, és szinte hátborzongatóan emberi gesztusnak éreztem, ahogy Bakken az elhunyt édesapjára emlékező dalt – jobb szó híján – kislányosan, időnként zsebre dugott kézzel énekelte el, míg az est legfergetegesebb nótájának – nekem legalábbis – a „So Ro” leginkább pszichedelikusnak nevezhető elszállása bizonyult, amely így, a színpadon mindenekelőtt a Doors-film sámán-énekeire emlékeztetett.

 

A jó húszperces pihenő után a Modern Art Orchestra dominálta a színpadot – létszámában minden kétséget kizáróan. A szükséges „chemistry” jól láthatóan létrejött az előadók között, és egymást erősítve adták elő a Tom Waits-feldolgozásokat, ugyanakkor sokkal jobban elkülönültek a zenekari és az énekes részek, mint a saját számos blokkban. A nagyszerű magyar jazz formáció hangszeresei határozottan kitettek magukért, és egészen fergeteges szólókkal kápráztatták el a közönséget, itt mégis hiányzott az a meghittség, amely a kategóriákkal kisebb csapatot jellemezte.

 

Emellett az arányok sem sikerültek annyira tökéletesre: onnan legalábbis, ahol én ültem, és különösen a rezek esetében az eredeti és az erősített hangot egyaránt hallani lehetett, aminek következtében a hangszerek valamelyest elnyomták az éneket. Talán ezért hatott annyira frissítően a „Broken Bicycles” kellemes visszafogottsága, amiről Bakken megjegyezte, hogy valószínűleg Waits legszomorúbb dala, a hangzó élményből pedig azt lehetett sejteni, hogy az énekesnő egyik kedvence lehet. Nem mintha a többi szerzeményt ne teljes beleéléssel adta volna elő, ám mivel Bakken időnként rápillantgatott a tabletjére, mégis egyértelműen megmutatkozott, hogy a feldolgozások nem a sajátjai – a szöveg semmiképp sem az. Ezzel együtt, mint azt annak idején az albummal ismerkedve is megállapíthattam, az utánozhatatlan Tom Waits és a páratlan orgánumú Rebekka Bakken szellemisége valahogy mégis tökéletesen egymásra talált, a big band-es hangszerelés pedig hatalmasat dobott az összhatáson.

 

Ha tehetem, ha lesz még alkalmam rá, feltétlenül újra meg szeretném nézni őt. Hiszen, ugyan nem tombolt önkívületben, és nem rohangált energiagömböcként fel-alá a színpadon, rendkívüli előadói egyéniség, aki képes magával ragadni az arra érzékenyeket. És akárcsak néhány más igazán nagyformátumú muzsikus, ő sem öregszik: a hangja ugyanolyan szuggesztív és finom, vagy ha az kell, hát karcos, és még mindig megvan benne az az erő is, aminek köszönhetően a jelenlétével be tudja tölteni a színpadot.