Főkép

Amennyire pocsék idő kísért bennünket péntek este hazafelé, annyira más látvány fogadott, amikor szombat reggel kinéztem az ablakon. Felszakadozó felhőzet, kukucskáló napocska és a szokásos szerelésben (póló, rövidnadrág) közlekedő futók. A mai napra két dolgot terveztem előzetesen: egyrészt az esti koncerteket, másrészt a második emeleti standok meglátogatását.

 

Úgy tűnik, más is belefáradt az előző napok pörgésébe, mert amikor pár perccel tíz után megérkeztem az Alfândega do Porto masszív épülettömbjéhez, csak a hozzám hasonlóan korán kelők voltak a helyszínen, a standok egy része gazdátlanul mutogatta magát. Aztán persze előkerültek a népek, és kicsit olyan hangulata lett az egésznek, mint a lakodalmas mulatságokon, hajnali kettő felé. Kiegészítve azzal, hogy amit ma nem sikerül eladni, lebeszélni, arra ki tudja, hogyan és mikor lesz legközelebb lehetőség, ezért szóba sem került a motiválatlanság.

 

A második emeleten érthető módon főként portugál és spanyol standokat találtam, kiegészítve némi német szekcióval, ja és a portugálok egy része fadóban utazott. A nemzeti öntudat jelképeként külön standon képviselte magát a baszk és a katalán zene, de náluk jobban megragadta a képzeletemet a terem sarkában található hangszerbemutató a PangeiArt-nál. Ők egyedi hangszereket készítenek, amelyek vagy csoportosan (például tipaw) szólaltathatóak meg, vagy egyénileg (acrux), illetve szabadtéri darabok (például poet tree), amiket a természet, a szél és az eső szólaltat meg. Ezeket tényleg látni kell, mert szerintem zseniálisak, biztos telepítenék belőlük a magyar múzeumokba, iskolákba. Honlapjuk erre, és persze vannak megtekinthető videók is.

 

 

Azt ugye eddig sem titkoltam, hogy a fado nem tartozik a kedvenc stílusaim közé. Miközben bóklásztam a portugál standoknál, az egyiknél beszélgetésbe elegyedtek velem, és nagyon ajánlották Maria Emília új lemezét. Megnéztem a fotóját és mondtam, hogy itt valami nem stimmel, mert a hölgy mosolyog. Rövid nevetés után elmagyarázták, hogy a fado az életről szól, amibe nemcsak a szomorúság, hanem a vidámság is hozzátartozik. Mindenesetre érdekes lesz erről a lemezről írnom.

 

A nap legfontosabb tanúsága számomra egyértelműen az volt, hogy milyen keveset tudok a világzenéről, az ebben ténykedő művészekről, koncertszervezőkről, kiadókról. Ahogy nézegettem a booking cégek reklámplakátjait, rendre olyan nevek jöttek szembe, akikről még az életben nem hallottam. Gondolom, hogy nem véletlenül nem kerülnek fel a „slágerlistákra”, de ettől függetlenül turnéznak, megélnek. Ebből is látszik, hogy mennyivel nagyobb Európa nyugati felének felvevőpiaca, illetve milyen nehéz lenne rentábilisan bármelyik „ismeretlen” előadót szólófellépésre elhozni hazánkba. Persze mivel nincs tapasztalatom, infóm erről a szegmensről, az is előfordulhat, hogy tévedek.

 

 

Azért fájó szívvel léptem ki délután az Alfândega kapuján, tudva, ide nagy valószínűséggel ebben az életben már nem jövök vissza. Gondolom más is így volt ezzel és energiáit az esti koncertekre csoportosította át. A helyszínek környéke tele volt beszélgető, táplálkozó, szomjoltó womexesekkel. Én a baszk Amak együttessel kezdtem, amit négy hölgy alapított, és elsődlegesen a náluk használatos trikitixa harmonikán játszottak, meg használtak négyszögletes dobokat és persze énekeltek. Első hallásra népi dallamokat alakítottak át, vagy legalábbis felhasználtak komponálás közben – végig mosolyogtak, a számok között pedig elviccelődtek a közönséggel. Nem vártam meg a végét, mert szerettem volna minél több előadót megnézni aznap este. A következő állomásom a színház mellett felállított sátor volt, ahol Neuza szórakoztatta az összegyűlteket. Mivel a Zöldfoki-szigetekről érkezett, cseppet sem meglepő módon az ottani stílusokból állította össze a műsorát. Nem volt rossz, de nem éreztem azt a pluszt, amit mondjuk Elida Almeida, vagy Cesária Évora zenéjében ott van. Ezért két nóta után továbbálltam, hogy felgyalogoljak a Coliseu de Porto Ageas-ba, ahová meghirdették a Hudaki Village Band koncertjét.

 

 

Kivételesen korábban már meghallgattam őket, és akkor nem győztek meg, hogy valóban annyira jók lennének, ezért második esélyként az élő fellépés lehengerlő mivoltában reménykedtem – és picit csalódtam. A színpadi színes látkép izgalmas, energiától duzzadó muzsikát ígért, és az ukrán-román határról (Máramaros) érkező társulat meg is tett minden tőle telhetőt. Meglepetésemre játszottak magyar dallamra épülő számot, majd egy magyarul előadott cigánynóta következett (később megnéztem a tagok névsorát, amiben van pár Kovach, vagyis érthető a magyar kapcsolódás), de a segítségül hívott énekesnők és a gardon(!) dacára az áttörés ezúttal is elmaradt. Azt a bizonyos pluszt hiányoltam, amitől felpezsdül az ember vére és felsétál a többi táncoló közé. A zene jó, a muzsikusok szintén, persze az is lehet, hogy csak én nem voltam túl fáradt.

 

 

Visszasétáltam a színházba, ahol belenéztem a brazil Mateus Aleluia műsorába. Nyugis, klubkoncerteket idéző hangulat fogadott, meg nagyjából teltház. Nagyon markáns hangján énekelte a dalait, és a kísérők pont annyit tettek hozzá, hogy erősítsék az élményt. Nem maradtam sokáig, mert következett az este számomra kötelező programja, a szerb Naked bulija a Teatro Sá da Bandeira színházban. Annyit tudtam róluk, hogy az éneket száműzték a repertoárból, kizárólag instrumentális számaik vannak, és a balkáni dallamokat keverik a jazz muzsikával. Ezek után a háromnegyedórás blokkjuk úgy ért, mint egy kisebbfajta kultúrsokk, igaz ekkorra már kellőképpen elfáradtam.

 

Kezdem azzal, hogy a dobost nem a többiek mögött helyezték el, hanem velük egyvonalban, mintha a társulat igazgatása, szemmel tartása lenne a feladata. A ritmusszekció – kivált a hipermozgásos basszer ­– kőkemény alapot biztosított a másik három zenésznek (egy hegedűs és két fúvós). Időnként rettentő káoszba fulladt a produkció, mindenki csak saját magával foglalkozott, és arra gondoltam közben, hogy aki most kezdi az ismerkedést a világzenével, az ne őket hallgassa elsőként. Meghatározónak bizonyultak az improvizációs részek, de persze nekem azok a számok tetszettek a legjobban, amelyeknél valamennyire a jellegzetes balkáni dallamokra koncentráltak. Mégis, az egész egységesnek, izgalmasnak, eredetinek és bizonyos értelemben felszabadító élménynek bizonyult. Nálam egyértelműen ez volt a nap legjobb koncertje. Ezek után kíváncsi vagyok a hamarosan megjelenő új lemezükre.

 

 

Hazafelé menet beugrottam Sofía Rei performanszára, de az elektronikával kevert folkos zenéje bár nagyon érdekes volt, nem bírt lekötni, ezért mielőtt elaludtam volna a székemben, inkább távoztam.