Főkép

A fejemben csodálatos tervekkel készültem a WOMEXre, hogy aztán a valóság seperc alatt felülbírálja az előzetes elképzelésemet, és gyakorlatilag káoszba fulladjon a csütörtöki napom. Erre a napra két és fél találkozót sikerült előzetesen leszerveznem, mi több, az elsőt rögtön kapunyitásra. Egyedül azt nem kalkuláltam bele a menetrendbe, hogy rajtam kívül nagyon sokan szeretnének hajnali 10 órakor bejutni, így némi késéssel kerestem fel a cseh standot. Szerencsére partnerem is hasonló problémával szembesült, de legalább nyugodtan kilihegtem magam. Amikor viszont végre egymással szemben ültünk, úgymond helyreállt a világbéke, és ott folytattuk, ahol egy korábbi Szigetes napon abbahagytuk.

 

Az Expo helyszíne (Alfândega do Porto) hatalmas épület, ami gond nélkül magába fogadja a három csarnokban elhelyezett standokat, a konferenciaszobákat, egy koncerthelyszínt, filmes helyiséget, valamint legalább két velünk párhuzamosan futó, de tőlünk független kiállítást. Így senki ne csodálkozzon, ha iskoláscsoport vagy komplett család jön szembe a folyosókon.

 

Mára a nyugati szárny felfedezését tűztem ki célként, és több részletben ugyan, de ezt sikerült is teljesítenem. Szokás szerint rengeteg fesztivál és ügynökség van jelen, ami érthető, hiszen az iparágnak nagyon fontosak az élő fellépési lehetőségek, a művészek többsége nem tud megélni pusztán a lemezeladásokból. Viszont így a bemutatkozó szövegemet kénytelen voltam kiegészíteni a nem vagyunk ügynökség, és nem szervezünk fesztivált kitétellel, hogy ne kelljen utólag magyarázkodnom.

 

Nagyon tetszett, hogy a világ kevésbé ismert régiói is képviselik magukat az EXPO-n (például Kanári-szigetek), illetve amikor kiderült, hogy honnan érkeztem, többen megajándékoztak a magyar vonatkozású élményeikkel. Követendőnek tartom az UNESCO programját, aminek keretén belül a karibi térség és az EU zenészeit, együtteseit igyekeznek összehozni fellépések és közös zenei projektek keretén belül. Az idén kezdődő program három évig tart, és ha jól értettem, akkor most várják a jelentkezőket (az nem derült ki, Magyarországon melyik szervezetnél lehet jelentkezni, de akit érdekel, az írjon, és megadjuk neki az illetékes elérhetőségét).

 

Erről persze kapásból a MOST program jutott az eszembe (erről bővebben infó itt), aminek tavaly már volt kézzelfogható hozadéka (akkor sajnos nem volt időm írni a válogatáslemezükről, ami a Songlines magazin mellékleteként jelent meg), külföldi fellépési lehetőségek, képzések és még sok más egyéb formájában. A Hangvető standján meséltek erről, illetve hogy most jelentkezhetnek második körben a későn ébredő muzsikusok. Itt láttam egyébként a nyugati szárny legjobb marketingötletét, az előbb említett válogatást kihozták kazettán. Igen, az évekkel, vagy inkább már évtizedekkel korábban, a CD-k térhódítása miatt száműzött kazettán (lásd nyitókép). A végén még megérem, hogy nemcsak a bakelit jön újra divatba, hanem ez a formátum is.

 

 

Miközben elég sokat beszélünk arról, milyen kár, hogy a világ egyes részei ennyire alulreprezentáltak a világzenében, az egyik kiadó arról mesél, mennyire nehéz leszerződni, úgymond bevonni a nemzetközi vérkeringésbe a helyi muzsikusokat. Mert vannak, akik nem foglalkoznak az internetes közeggel, illetve nem válaszolnak az angolul írt levelekre. Ahhoz pedig kell némi elszántság, hogy arab, kínai, vagy éppen japán írásjelekkel/nyelven kezdje a kommunikációt egy kiadó. Szóval a világ nagy, de időként nyoma sincs a globalizációnak.

 

Valamikor a délelőtt folyamán időviharba kerültem, mással ugyanis nehéz lenne megmagyarázni, hogy mire a nyugati csarnok végére értem, délután fél ötöt mutatott az órám. A beszélgetésekkel, ismerkedésekkel elment a nap, így se filmet, se konferenciabeszélgetést (leszámítva a Brexitest) nem láttam, de ami még fájóbb, hogy a napközbeni két koncertre sem értem oda, pedig a második fellépőre, a skót Bríghde Chaimbeulra kíváncsi voltam.

 

 

Ebből nem lett semmi, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd este bepótolom. Az égiek azonban másként gondolták és két órával a showcase koncertek előtt feltámadt a szél és eleredt az eső, az áztatós, szapora fajtából. Ez gyakorlatilag azért okozott gondot, mert a színpadokat idén különböző épületekben helyezték el, így aki egy változatos menüt állított össze magának, az rákényszerült a sétálásra, és élvezhette (vagy nem) az elemeket.

 

Mivel estére némileg elfáradtam, úgy terveztem, hogy 3-4 koncert után elmegyek aludni. Kezdésként az ugandai Nakibembe Xylophone Troupe társulatot választottam, ami helyes döntésnek viszonyult. A hattagú együttes házilag, fából készített xilofonokat püfölt, eszméletlen vehemenciával, ráadásul számukra egyáltalán nem okozott gondot, hogy egymástól eltérő ritmust verjenek, ami aztán szépen összeállt kerek egészé. A szerintem Afrikára jellemző, a végtelenbe tartó számhosszúságok náluk sem hiányoztak, időnként úgy éreztem, annyira élvezik, amit éppen játszanak, hogy eszük ágában sincs abbahagyni. Közben persze arról sem feledkeztek meg, hogy a fülek mellett a nézők szemének is adjanak valamit, ezért látványos helycserékkel, variálásokkal tarkították a programot.

 

 

Nem vártam meg, míg szétverik a xilofonokat, inkább szakadó esőben felsétáltam az egy dombbal arrébb lévő Coliseu de Porto Ageas-ba, ahol az előzetesen kinézett olasz társulat lépett fel, meg egyébként is megígértem az olasz standon, hogy ott leszek Antonio Castrignanó & Taranta Sounds fellépésén. Ez gyakorlatilag csak megerősítése volt az előzetes tervemnek, mert azon a sajnálatosan rövid listámon, amelyen a mindenképpen megnézendő koncerteket szedtem össze, már szerepelt a nevük. Meglepetésemre nem azt kaptam, amit vártam, hanem jóval többet! Minden volt, amiért a dél-olasz muzsikát szeretem: pizzica, tarantella – Castrignanó nemcsak az ügyeletes szépfiú prototípusa lehetne, hanem egyúttal fantasztikus hangja van és rendkívül karizmatikus előadó. Időről-időre figyelmeztetnem kellett magamat, hogy a többi zenészt is nézzem – ez persze általában nem sikerült. Egyébként remek programot állítottak össze, aminek a plakátjára én ezt a szöveget írtam volna ki: „Biztonsága érdekében kérjük a táncos cipőjét hozza magával. Akkor is, ha nincs kedve táncolni. Mert fog.”

 

Nagyjából az első szám felénél kialakult egy lelkes, főként hölgyekből álló csoport a hátam mögött (természetesen az első sorban álltam), akik végig táncolták, sikoltozták a koncertet. A basszusgitárost kivéve mindenki lehetőséget kapott a szólózásra, és van abban valami egyedi báj, hogy az echte olasz nótában felcsendül az elektromos gitár szólója. Mindenképpen írni fogok a lemezükről, mert ez a zene tele van ötlettel, apró kis finomságokkal, amiket stúdiókörülmények között is hallani akarok.

 

 

Viszont ez a háromnegyed órányi táncos mulatozás annyira kifárasztott, hogy az Echoes of Zoo hangoskodásába éppen csak belehallgattam, de aztán távoztam is, mert az ágyam ellentmondást nem tűrően bejelentkezett és követelte a jelenlétemet. A továbbra is szakadó esőben ezért elindultam hazafelé, és gondolatban elnézést kértem a többi listás fellépőtől (La Perla, Mazaher, Bab L’Bluz), amiért nem vártam meg őket, és miközben az 500-as beleszáguldott az éjszakába, fülemben még ott rezonált Castrignanó hangja.