Beszámoló: WOMEX 2021 – 1. nap

Két év várakozás után végre elkezdődött, itt van a WOMEX élőben.

 

A bejelentkezés délelőtt 10-kor kezdődött, de amikor pár perccel korábban odaértem, már tekintélyes méretű sor fogadott. Külön konténer a napi COVID teszteléshez (ugyebár nem mindenki az EU-ból érkezett), mindenki maszkban, vidáman beszélgetve várta a kapunyitást. Rövid hezitálás után úgy döntöttem, ezt nem várom ki, inkább visszajövök délután, és helyette elmegyünk és megnézzük a várost.

 

Porto még mindig csodaszép, bár a Lello könyvesboltot tagadhatatlan egyedisége ellenére túllihegettnek tartom, a helyi halpiac más relációban ugyan, de legalább ekkora élményt jelentett (és itt nem kellett belépőt fizetni). A nap csúcspontjának egyértelműen a Cristal Park bizonyult. Ezt kapásból felteszem a kötelező látnivalók közé ­– részben kialakítása miatt (plusz pávák, kacsák, kakasok, tyúkok és kiscsibék) valamint a déli oldal fantasztikus panorámája végett. Innen az óceántól a kolostorig rálátni a Duero túlpartjára. Késő délutánra az energiaszintünk lecsökkent, az élményfaktor viszont maximumra került.

 

Mindezek után a WOMEX regisztrációm nagyjából bruttó 5 percig tartott. A következő napirendi pontom a nyitóceremónia megtekintése volt, amire kedves gesztusként az Expo helyszínéről külön buszokkal vitték a womexeseket. Helyszínként a város egyik modern épületét választották a rendezők, és a Casa da Música engem kapásból a pesti Művészetek Palotájára emlékeztetett. Ugyanolyan merész, modern, dinamikus épület, hasonlóan hatalmas koncertteremmel, szemlátomást klasszikus zenére kihegyezve, orgonával, speciális borítású falakkal, és minden mással, amire egy ilyen helyen szükség lehet. Sajnos arra nem volt mód, hogy bebarangoljam, pedig biztosan megérne egy misét (10 eurós csoportos idegenvezetésre van lehetőség, ha valakit érdekel).

 

A hasonlóság a MüPával abban is megmutatkozott, ahogyan a helyi emberkék megpróbálták kordában tartani a szabadszellemű womexeseket (ki hova üljön kérdéskör) – meglehetősen kevés sikerrel. Este nyolckor aztán kezdetét vette a hivatalos megnyitó. Az első beszédnél még lelkes voltam, de a hatodik már soknak bizonyult. Abban minden mikrofonhoz jutó egyetértett, mennyire remek dolog, hogy idén Porto lát minket vendégül, és elhangzott még egy halom okosság, többek között egy jóslat a következő évi helyszínre. Ez mondjuk meglepett, de várjuk meg a hivatalos bejelentést.

 

Aztán végre levitték a szónoki pulpitust a színpadról és helyükre érkezett a Retimbrar együttes első megmozdulása, melynek során mindenki ütőhangszert vett kézbe és előadtak egy roppant dinamikus számot. Olyan volt, mintha egy taiko dobcsoport és a Stomp keveredne egymással, ezt szívesen hallgattam volna még. De ebből csak ennyi jutott, dobosok balra el, a helyükre érkezett a Sopa de Pedra női kórus. Pont olyan tisztán énekeltek, mint ahogyan szeretem, és jól hallhatóan profin használják a többszólamúság minden előnyét, lehetőségét. Mindazonáltal az egyik dal alatt nekem a finn Tuuletar jutott az eszembe, amikor az egyik hölgy beatbox helyett madárhangokat pakolt az ének alá. Azért nem mondom rájuk hogy echte a cappella társulat, mert időnként dobokat is használnak (mégpedig a Retimbrar egyik tagja, akinek ráadásul nagyon jó hangja is van).

 

 

Hölgyek balra el, Retimbrar tagsága pedig újra a színpadon. Gondolom az eredeti felállásukban, mert itt páran hegedűt, basszus- és szólógitárt meg más egyebeket vettek kézbe. Vendégként a galíciai énekesnőt, Uxíát hívták meg, ami jó választás volt, mert a zenéjük nyilvánvalóan a portugál népzenei hagyományokból táplálkozik. Ez a blokk is tetszett, szemlátomást élvezték a közös zenélést, és csak áradt a színpadról az energia, az életigenlés.

 

 

Azonban a produkciójuk semmi volt a következő trióhoz képest, akik az este legnagyobb meglepetését okozták nekem. A Seiva muzsikáját a továbbgondolt népzene rockkal feldúsítva kategóriába helyezem, és legnagyobb kincsük az énekesnő, Joana Negrão. Az első pillanattól kezdve imádtam a hangját, megjelenése és mozgása pedig egyszerűen vonzza a tekintetet, nem csoda, hogy neki sikerült megénekeltetnie a közönséget. A négyszögletes kézi dobokkal előadott számuk pedig mindent vitt, hihetetlen energia volt benne. A másik két tagot is muszáj megemlítenem. Rita Nóvoa az ütőhangszereket kezelte, Vasco Ribeiro Casais pedig a gitárszerű képződmények húrjait szaggatta. Azt sajnálom csak, hogy 2015-ös bemutatkozó albumuk óra nem jelentkeztek új lemezzel, remélem, hogy ezen hamarosan változtatnak, és írhatok egy lelkes ajánlót majd róla.

 

 

Zárásként a helyi Muzsikás együttest tálalták fel nekünk, akik egyébként négyen vannak és a hangzatos Galandum Galundaina néven muzsikálnak évtizedek óta. Ránézésre náluk úgy megy a tagfelvétel, hogy aki nem kezel legalább két speciális népi hangszert mesterfokon, az ne is jelentkezzen. Náluk is fontos a népi hagyományok ismerete, megőrzése, továbbgondolása. Ráadásul itt éreztem legjobban a zene egyik fontos funkcióját, a tánchoz szükséges ritmus, zenei háttér biztosítását. Ezt alátámasztandó érkezett a Pauliteiros de Miranda táncegyüttes nyolc tagja, ami nagy ovációt váltott ki a nézőkből. Valaki a közelemben megjegyezte, hogy szőröslábú férfiak szoknyában, harisnyában – ugyanis egyfajta fehér tunikát viseltek a mellényük alatt, ami nagyjából térdig ért, azon kívül pedig mintás egyenharisnyával takarták el az alsó lábszárukat. Nekem a botos tánc jobban tetszett, mint az akrobatikus, de tény, egyszerre volt mindkettő látványos és autentikus. Ezzel véget is ért a megnyitó, a közönség pedig átvonult az állófogadásra.

 

 

Két apróság még a látottakhoz. Tetszett, ahogyan a későn érkezőket kezelték. Itt ugyanis nem kell megvárni, míg valamelyik cerberus alkalmasnak ítéli meg az aktuális koncert folyamát a kései belépőre, hanem a színpad mögött-felett vannak plusz ülőhelyek, ahova a megkésett nézőket terelgetik. Így azok nem zavarják a művészeket, de mégis élvezhetik a programot.

 

A rendezők viccesen oldották meg az átszerelési szüneteket. Jött egy ember, aki lábbal hajtott köszörűt tolt maga előtt, majd komótosan elővett egy ollót, és nekiállt megélezni. A marketingért felelős társa pedig egy közepesen idegtépő pikulával, nagyjából három akkordot fújva jelezte a szolgáltatás megérkezését, igénybevehetőségét. Mindezt svájcisapkában, kockás ingben, mellényben és a többi. Intermezzo tökéletesen szórakoztatónak bizonyult, bár hosszú távon garantált az idegbaj.

 

Ez volt az első este, jó volt, szép volt – jön a holnapi nap, reggel tízkor nyílik a kapu, és én reményekkel telve belépek rajta.