Főkép

Simon Stålenhag a Mesék a Hurokból című könyvével lett nemzetközileg elismert grafikus és író, pláne, hogy az Amazon tévésorozatot forgatott a kötet alapján. Fotorealisztikus, egész oldalas képein ismerősnek tetsző, mégis vadidegen, leginkább posztapokaliptikusnak vagy disztópikusnak tűnő világot ábrázolt, mely képek azonban nem feltétlenül a másik oldali szöveg illusztrációi voltak. Hasonlóan járt el az Elektronikus állam című könyvében is, azonban A Labirintus más.

 

Persze nem nagyon más. Stålenhag stílusa, képi világa annyira jellegzetes és erőteljes, hogy önmagában a festményeiért is érdemes beszerezni a könyveit. Még azok is, amelyek csupán a lepusztult földfelszínt mutatják, minden rejtett vagy apróbb, furcsa részlet nélkül, olyan erőteljes és hátborzongató atmoszférát sugároznak, hogy képtelenség szabadulni a hatásuk alól. Ám ebben a kötetben Simon sokkal könnyebben követhető, egyértelműbb, vagy ha úgy tetszik, jobban megírt történetet hoz.

 

Ahogy a korábbiakban, itt is egy elképzelt jövőben járunk, melyben a Föld csaknem kipusztult, az emberi civilizáció romokban. Ebben az esetben erről a világűrből jött valamik tehetnek (kicsit Ted Chiang egyik novellájára emlékeztetnek, de valójában nem is), ám a hangsúly nem az apokalipszis okozóin, hanem túlélőin van. Azon, hogy a megmaradt kevesek egy része létrehozott és mesterségesen fenntart egy földalatti társadalmat, melyet szigorúan őriznek, akár a felszínen maradtakkal szemben is. Ahogy egy ponton Sigrid, a mesélő mondja: „Az emberiség megmentése érdekében korlátozott ideig embertelenségre kényszerültünk.”

 

Sigrid a bátyjával és egy, a kintragadtak közül megmentett fiúval expedícióra megy a hamuval borított, kihalt felszínre. S ami ott történik velük, annak végül is semmi köze ahhoz, hogy miféle túlvilági erő pusztította el a Földet – az az ember műve, úgy az emberiségé, mint konkrétan hármójuké. Stålenhag nem áll meg ott, hogy iszonyú súlyos kérdéseket tegyen fel, űrbéli invázió ide vagy oda, valójában az emberiség bűnei kapcsán: minden könyve egy-egy iszonyatos válasz, amit látni és olvasni kényelmetlen, megrázó élmény. Már csak azért is, mert A Labirintusban különösképp túllép a közhellyé vált, mára már álságosnak ható önostorozáson, hogy ó, mit tettünk a bolygónkkal. Sajnos megfejtést sem szolgáltat, nyilván nem is az ő dolga lenne. Viszont tükröt tart, melyben jövőbeni önmagunkat láthatjuk, amint szembesülünk tetteink eredményével:

„Amit tettünk, helytelen volt. De pusztán abból, hogy egy cselekedet rossz, nem következik, hogy tartózkodhatsz a végrehajtásától. Akkor semmiképp, ha ez az egyetlen megmaradt lehetőség.

Ha nincs más kiút.”