A Jönsson banda

Előfordult már velem korábban is, hogy tévedtem, ráadásul akkorát, hogy az évtizedekkel később is kísértett. Ilyen eset volt például, amikor 1997-ben gimnazista srácokként az Alien negyedik részét vártuk izgatottan a Kossuth mozi nagytermében, majd a vászonra beúszott a számunkra szitokszóval felérő Titanic főcím. Bár a Cooper-teszt tizenkét perce alatt legfeljebb botladoztam, akkor, ott meghajlott a tér a menekülési sebességemtől: az Alient, talán mondanom sem kell, egy ajtóval arrébb vetítették. Hasonló fiaskó áldozatául estünk párommal a Jönsson banda esetében, ám előlük sajnos nem volt menekvés.

Történt ugyanis, hogy nagyon szerettem volna megnézni Mads Mikkelsen Az igazság bajnokai című motoros bandás bosszúfilmjét. Mivel rendelkezem egy féléves gyerekkel, egy napi kilenc órás intenzív koncentrációt igénylő munkahellyel és egy káosz felé tendálóan szétszórt személyiséggel, valójában teljesen logikus, hogy amikor megkaptam a sajtóértesítőt, hogy érkezik A Jönsson banda, bozóttűzként futott végig kiégett szinapszisaimon a logikai dominóláncolat: a banda az motoros, ha motorosok, akkor Mads Mikkelsen, ha pedig ismertető e-mail, azt nem olvassuk végig, mert egyedül a benne szereplő dátumok nem árulnak el semmit a filmből. Karikás szemű feleségemnek már újságoltam is boldogan: szerdára szerezzünk felügyeletet, végre itt a Jönsson banda! Meg Mads Mikkelsen!

Mondjuk azt nem nagyon értettük, miért nincs senki az Art+ előtt, ahol rendszerint kisebb-nagyobb csoportok cigarettáznak még öt perccel a kezdés előtt is, de hát az izgatott tömeg nyilván bevonult időben, csak az olyan csűrben nevelkedtek érkeznek utolsónak, mint minkmagunk. Amikor a jegykezelő kislány szuvenírjelleggel nyújtotta át a helyjegyeket („Üljetek nyugodtan bárhova!”), végre megkondulhattak volna a vészharangok, de nem: meg kellett várjam, hogy ne írják ki a dán művész nevét a svéd film elején, ami egyébként javarészt finnekről szól. Mindegy, nem számít: miután sikerrel ébren maradtam az első tíz percben rám törő, a Jönsson banda minőségével amúgy (akkor még) nem korreláló ólomsúlyú fáradtságon, maradtunk. A koldus ne kényeskedjen, ugyebár, meg aztán a jelenlétit is aláírtam, az asszony szerelmében pedig többé nem kételkedem, mert végigülte mellettem a Mikkelsen-mentes két órát. Ami amúgy pocsék volt, és nem azért, mert egy idióta vagyok, tudniillik legalább elvárásmentesen vagyok az.

A történetet a svédek vélhetően ismerik, elvégre Jönsson-éknak ez már a sokadik hadba hívása 1981 óta, mi pedig, értve ezalatt mindenki mást, jobban járunk, ha a lehető legkevesebb szót fecséreljük rá: Sickan (Henrik Dorsin), a kétbalkezes mestertolvaj rácsok mögé kerül, és mire kiszabadul, korábbi bandája szétszéled. Pedig antihősünk a börtönkönyvtárban rábukkant pályafutásának legnagyobb bűntényének ötletére, úgyhogy kétségbeesetten próbálja összerántani a kompániát, ám ezalatt elevenen levákuumfóliázzák, élő bowlingbábunak használják, nyakig kényszerül merülni egy hordó majonézbe és így tovább.

El lehetne mélyedni annak részleteiben, hogy miért érzem rossz filmnek szellemesen beteg pillanatainak ellenére A Jönsson bandát, és mivel úgy érzem, a kedves olvasó ragaszkodik hozzá, ám legyen: a szereplők viszonyrendszere kidolgozatlan, és emiatt mind személyük, mind pedig a kölcsönhatásaikból fakadó konfliktusok érdektelenek. A finn/svéd miliő árasztotta, vélhetőleg szándékolt bóvliszag még a vetítésre becsempészet popcorn művaj-illatát is elnyomta, aminek eloszlásával egyenes arányban adtuk fel lassan a történet kicsit is izgalmas végkifejletébe vetett reményeinket. Emellett a majd' kétórányi játékidő véleményem szerint túlontúl hosszú, a cselekmény javarészt unalmas, a nagy finálé pedig egy bődületes logikai bakira épül – mindenkit arra kérek, hogy ezen a ponton hadd rekesszem be az érvelésemet. Így ebben heist-vígjátékban valamiért Tomas Alfredson (Engedj be!, Hóember) író/rendező úgy érezte, el kell magyarázza, miért oszlott fel a brigád, majd talált ismét magára, aminek levezénylése fájdalmasan ötlettelenre sikeredett, de legalább sokáig tart. Ó, és hadd ne kommentáljam a vége-főcím alatti táncikálást, mert kifogytam a jelzőkből.

Hogy ezután villámtempóban ugrottam rá Az igazság bajnokaira, az innentől nem lehetett kérdés. Mivel a cikk – sajnos – nem erről a filmről szól, hadd biztassak mindenkit zárójelben arra, hogy inkább ez utóbbiba fektesse az idejét. Igen, a párhuzam kierőszakolt és csalódottnak tűnhetek, de nem erről van szó: A Jönsson banda mindössze meglepetésként ért, és meglehetősen kellemetlennek bizonyult.