James Francies: Purest Form

A húszas éveinek első felét éppen betöltő James Francies egy páratlan képzeleterejű zongorista, aki, mint az Oumuamua, a csillagközi térből robbant be Naprendszerünkbe. A most megjelent második szólóalbuma éppen annyira zavarba ejtő, mint az első: beskatulyázhatatlan darab, ami ugyan nem vákuumban született, és időnként talán picit hatásvadász is, mindazonáltal erőteljes kinyilatkoztatás formáját ölti magára, és ezért amolyan iránymutató próféciaként is hallgatható.

 

Hatalmas tereket kap az elektronika: a szintetizátorok gazdagon borítják különféle hangszínekbe Jeremy Dutton félelmetes dobolását. A sejtelmes „Adoration” bevezetőjét két, egybefolyó téma követi („Levitate”; „Transfiguration”), hogy miután a hallócsatornáinkat átalakították, páratlan vendégénekeseket hallhassunk, és szinte segítenek, hogy már-már másként halljuk őket. Peyton női vokálja, mint köd a vízen lebeg („Blown Away”), hogy Elliott Skinner nőies kontratenorja már a tengerek felszíne felett törjön egyre magasabbra („Rose Water”).

 

A Muzsika Hangja musical „My Favourite Things” feldolgozása pedig mindent visz, földbe döngöl, és aztán lehengerel, hogy mozdulni se bírjunk az erős hanghullámoktól. Szakít a Coltrane hatására született számos feldolgozás akusztikus hagyományaival, átritmizálja, elektronizálja, felgyorsítja és az együttes szólórészekkel szinte feltrancsírozza a Joel Ross vibrafon, Immanuel Wilkins szaxofon és Mike Moreno gitárjátékával gazdagított alapokat, hogy a végére elgázolva érezzük magunkat. 

 

Ha ezen a ponton azt gondolnánk, hogy már mindent hallottunk, akkor nagyobbat nem is tévedhetnénk. A „Stratus” egy vonósnégyes „duója” Franciesszel, de csak amolyan átvezető funkcióban, hogy a „713” texasi hip-hop beatjére picit néha az örmény zongorista, Tigran Hamasyan dallamvilágát megidéző íveket variáljanak ismét trióban, Burniss Travis III-del basszusgitáron.

 

Ezen a ponton könnyen el lehet fáradni a hangorkánszerű élményben, Francies jó arányérzékkel vissza is vesz egy picit a „Melting” témáján, amelyen DJ Dahi dobprogramjaival duóban, torzító filtereken keresztül énekel zongorájával. Ha el nem is olvadunk, és ha nem is a legtisztább formájúnak tűnik a darab, ilyesmit tényleg nem hallottunk eddig. A korongot záró „Oasis” szólódarabon ismét a zongorát szintetizátorokkal megbolondítva lokálozik James, ezért az album címe feltehetően az egészének koncepciójára értendő – Don Was, a Blue Note Records igazgatójával készített interjújában James arról beszél, hogy a „Purest Form” a legszabadabb önkifejezés kontextusára utal.

 

 

Akárhogy is, ha egy teljesen kiszámíthatatlan irányba szeretnék hegyezni a fülüket, akkor ez az album Önöknek való. Ha pedig csak egyszerűen meg szeretnének csodálni egy új zongorista titánt, kapják el élőben Franciest Budapesten Chris Potter Circuits Trio koncertjén, vagy Pat Metheny Side Eye projektjén mint közreműködőt, élőben, és egészen biztos le fog esni az álluk.

 

Előadók:

 

James Francies – zongora, szintetizátor, ének

Brenda Francies – narrátor

Jeremy Dutton – dob

Burniss Travis III – basszusgitár

Shawana Francies – beszéd

Joel Ross – vibrafon

Mike Moreno – gitár

Sulamit Gorski – hegedű

Tia Allen – brácsa

Marta Bagratuni – cselló

Francesca Dardani – hegedű

Dj Dahi – dob program

Immanuel Wilkins – szaxofon

James Francies Sr – beszéd

Bilal Oliver – ének

Peyton – ének

Elliott Skinner – ének

 

Elhangzó szerzemények:

1. Adoration
2. Levitate
3. Transfiguration
4. Blown Away
5. Rose Water
6. My Favorite Things
7. Stratus
8. 713
9. Melting
10. Where We Stand
11. Freedmen’s Town
12. Eyes Wide Shut
13. Still Here
14. Oasis