Boris Vian – OuLiPo: Nem úszhatjuk meg

A Nem úszhatjuk meg retró hatású borítója alatt egy könnyű (különösebb erőfeszítést nem igénylő) és könnyed (szórakoztató) olvasmány rejtőzik. Mondhatnánk, hogy krimi, de a dolog azért ennyire mégsem egyszerű.

Boris Vian „szerzőtársa” az Ouvroir de Littérature Potentielle (OuLiPo), vagyis a Lehetséges Irodalom Műhelye, melynek néhány tagja elhatározta, hogy születésének századik évfordulójára „befejezi” az író félbehagyott regényét az eredeti szöveg és szinopszis alapján.

Szerintem nagyon érdekes egy ilyen vállalkozás. A könyv olvasását akár a kitűnő Utószóval is lehetne kezdeni, mégsem ajánlanám. Mert egyrészt nagyon izgalmas megismerni a nem mindennapi munka hátterét Takács M. József írásából. Részletezi a szöveg keletkezésének körülményeit, sőt, bepillanthatunk a múlt század közepének szabad szellemű művészeti köreinek extrém világába. Az Utószó személyekhez is köti a szöveget azzal, hogy megnevezi a szerzőként említett csoport tagjai közül azokat az írókat, akik ténylegesen részt vettek alakításában, és Takács M. József beavat abba a kicsit sem érdektelen körülménybe, hogy a regénynek mely részei és ötletei származnak Boris Viantól, és hogyan fejlesztették tovább az utódok a töredéket. Csak így elkerülhetetlen, hogy olyan információ is belekerüljön az írásba, ami esetleg ronthatná az olvasói élményt. Tehát hagyjuk csak ezt az Utószót a végére.

A regény valójában egy bűnügyi történet vagy inkább ennek paródiája. Boris Vian az 1940-es években írt ilyen történeteket, Vernon Sullivan álnéven jelentette meg őket. Általánosan az jellemezte ezeket a regényeket, hogy az amerikai krimi sémáit alkalmazta benne, és erőteljesen hangsúlyozta azt, hogy a műveket angolból fordították le franciára.

Az elbeszélő alakja és a szereplők, sőt a gyilkosságok egy része is már adott volt Boris Vian hagyatékában. Az új szerzők kihasználták a lehetőséget, az abszurdumig fokozták a nem szokványos család őrültségét, gondoskodnak arról, hogy legyen egy-két gyilkosjelöltünk, sőt áldozatok is akadnak meglehetősen nagy számban. Természetesen a lehetséges gyilkosok listáján előkelő helyet foglal el az elbeszélő, aki nemrég tért vissza a koreai háborúból, általa szénné égetett nők kitörölhetetlen képével az emlékezetében. A szerzők különböző jegyzetekkel, magyarázatokkal hangsúlyozzák a szöveg fordításjellegét, nyelvi kérdésekre irányítva a figyelmet, ami azért nem kimondottan jellemző a műfajra.

Ablakon át való szökéseken, titkos találkozásokon, erotikus gondolatokon és szexuális aktusokon túl végül meglesz a sorozatgyilkos, de valójában ezzel nem lesz vége a történetnek.

A regény végén vár ránk még egy fordulat, ami – talán csak az én olvasatomban – groteszk módon átlendíti a műfajparódiát valami másba. Hogy ez így van-e? Ezt mindenki maga tudja eldönteni.