Bárány

Augusztus ötödikén, csütörtökön jobbik felem meg én az Art+ Cinemában éppen egy ember-bárány hibrid karácsonyi születéséről készülő filmet készülünk megnézni Noomi Rapace (A tetovált lány) főszereplésével, amit Tarr Béla executive-producerelt. A kinti hőmérséklet megteszi nekünk azt a szívességet, hogy tizenkilenc fokra hűl, ezzel némileg csökkentve a helyzet végtelen abszurditását, igaz, számszakilag kimutathatatlan mértékben.

María és Ingvar közös napjai éppolyan zordonan telnek, mint amit az őket körülölelő izlandi táj sugároz: kívülről az összkép egészen jól mutat, de melegség vajmi kevés van bennük. A megállás nélkül szállingózó ködöt legfeljebb az általuk nevelt birkák bégetése töri meg olykor, egyébként olyan elhagyatott vidéken élnek, ahová látogatóba még a Kis Jézus sem érkezik, Szenteste ide vagy oda. A csoda a jeles napon mégis bekövetkezik, amikor a bárányfejű, illetve patás jobb karú Ada világra jön a csűrben, és bármennyit is ágál sorszámozott fülű szülőanyja a ház előtt, a gyermekét korábban ismeretlen körülmények közt elvesztő pár magához veszi a csecsemőt.

Namármost, amikor két ember éli „sziklaparadicsombéli” életét, és ezek közül csak az egyik férfi, egy félembert ellő bárányanya esete még akkor is magában hordoz némi pikantériát, ha félretesszük a tudományos alapú kötekedést. A film azonban nem teszi fel – a saját logikájából menthetetlenül adódó – nyilvánvaló kérdést, mert bár nem vagyok biztos benne, hogy tudja, mi is akar lenni pontosan; tragikomédia biztosan nem. Ez Valdimar Johannsson Báránya, és itt abba is hagyhatnám a cikkírást, mert akinek ennyiből megjött a kedve hozzá, az szerelkezzen fel néhány dugisörrel, aztán irány a mozi. De nem leszek kegyes magamhoz, és megpróbálok néhány lépéssel még közelebb kerülni ehhez a valamihez, amire pontosan annyira ráillik a bájos izé jelző, mint címszereplőjére.

Ahogy nézem, a kritika mintha többnyire nem tudna mit kezdeni a koncepcióval, így egyes weblapok olyan sallangokat pufogtatnak műfaji megjelölésként, mint misztikus thriller, meg horror, de ezeknek egyikét sem találom helytállónak. Nem tudom, Johansson mennyire tudatosan használta a humort, de a vetítés jó néhány éretlenebb résztvevője – köztük én is – többször hangosan felnevetett egyes jeleneteknél. Emellett a báránylány, Ada, kimondottan cukira sikeredett, így bármiféle negatív képzettársítást hozzákapcsolnom színtiszta rosszindulat lenne. Hol van hát itt a borzalom? Az érzés, hogy előbb-utóbb valami szörnyűség fog történni, ott vibrál végig a hegyi levegőben, ám mivel általában ezt érzem a hétköznapok során is, az események legfeljebb a kíváncsiságomat dolgoztatták meg.

Nagyon nehéz az élménybe belecsúfítás nélkül elemezni a cselekményt, így szándékosan cenzúrázom magam – maradjunk annyiban, hogy fajsúlyos pillanatok azért akadnak viszonylag szép számban, így aki a drámai besorolást favorizálja, jár talán legközelebb az igazsághoz. Ehhez bőségesen hozzájárul a miliőből fakadó elhagyatottság-érzet, illetve valamiféle – nem feltétlenül jóindulatú – negyedik szereplő sejtetése, ami annyira homályosra sikeredett, hogy sokáig el sem érte az ingerküszöbömet.

Aztán történik valami meglepő, ami után csak nézünk, mint (majdnem helytálló hasonlattal) borjú az új kapura. Számomra működött a zárás, összbenyomásaimban a világsajtót gyorsszemlézve azonban nem egyedül vagyok elveszve. Többféle értelmezés belefér a Bárányba, akár a gegfilmé is, mintha Izlandon, az elfek és trollok állítólagos hazájában a vetítővásznon keresztül trollkodnák tele a nemzetközi filmpiacot. Ha fajsúlyosabb olvasattal szívesebben gazdagodnánk, arra is sikerült legalább háromféle elméletet gyártatnunk otthon, már családi körben – köztük az anya és természet szavak közé ékelt erőszakos választóvonal lehetőségével. Akárhogy is nézzük, úgy látszik, a Bárány felhasználási módozatai vásznon innen és túl egyaránt sokrétűnek bizonyulnak. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a fejét vakarni, de az óranézegetők is tehetnek vele egy próbát.