Főkép

Az első dolog, ami megragadta a figyelmemet, mikor megláttam A Magnólia Fogadó című kötetet, az a szemet gyönyörködtető és ezáltal azonnal a lelket simogató és az érdeklődést felkeltő borítója. A csodás virágkoszorú a magnóliákkal, amely ajtódíszként került egy lila ajtóra, kétségkívül kellemes látvány volt a számomra... majd a fülszöveg is arról tanúskodott, hogy jónak ígérkező olvasnivalót találtam magamnak.

 

A történet a kelet-texasi fenyvesekben található viktoriánus épület köré szövődik. Jolene ajándékba kapja a fogadó tulajdonjogának felét a nagynénjééktől, aminek nagyon örül. Fiatal, egyedülálló nőként, igen lapos pénztárcával kell, hogy megoldja a fogadó felújítását és ismételt beindítását. Mindezt úgy, hogy a pökhendi, gonoszkodó tulajdonostárs eladja a saját részét egy özvegy, magába forduló, rosszkedvű, hétvégente a poharat sűrűn emelgető fickónak.

 

Tuckert a felesége halála óta szűnni nem akaró bűntudat gyötri. Meggyőződése, hogy ő már többé sosem lesz boldog, sőt, még csak gondolnia sem szabad arra, hogy a továbbiakban a boldogságra törekedjen. Egy hirtelen adódott lehetőséget megragadva vásárolja meg a fogadó felét. Azt pláne lehetetlennek tartja, hogy esetleg az új üzleti partnere olyan érzéseket kelthet benne, melyekről azt hitte, a felesége halálával örökre elvesztette azokat is. Ezért inkább igyekszik a felújítási munkákra összpontosítani a figyelmét és az erejét, valamint bevetni szakértelmét ácsként is, és amolyan „ezermesterként” is.

 

A Magnólia Fogadó rendbehozatala bőven ad munkát, elfoglaltságot mindkettejüknek.

Közben pedig rájönnek, hogy sokkal jobban járnak mindenféle szempontból, ha elfogadják egymást, és igyekeznek együttműködni a közös cél érdekében, valamint az sem hátrány, ha összebarátkoznak, és lelki támaszt nyújtanak egymásnak.

 

Szép lassan fény derül arra, hogy Jolene milyen megpróbáltatásokon ment keresztül már gyerekkora óta, milyen súlyos problémákkal kellett megküzdenie, és vannak olyan sebei, melyek még mindig nem gyógyultak be, még akkor sem, ha ő maga azt hitte, hogy rég elrendezte már magában ezeket. Tucker pedig lassacskán ráeszmél arra, hogy nem élheti le a hátralévő életét örökös bűntudatban, le kell zárnia a múltat, és ez nem kell, hogy azzal járjon, hogy teljes mértékben elfeledi az évekkel korábban elhunyt feleségét és hozzá fűződő emlékeit.

 

Alkoholizmus, halál, gyász, balesetek, bűntudat, harag, bocsánatkérés, megbocsátás, veszteségek – ezek mind szerepelnek valamilyen formában mindkettejük múltjában avagy jelenében. Hogyan lehet túljutni a nehéz élethelyzeteken? Honnan lehet erőt meríteni a további élethez? Ki és mi segíthet elfogadni az elfogadhatatlant, feldolgozni a feldolgozhatatlannak gondolt fájdalmakat? Magunkban kell keresnünk a válaszokat a kérdéseinkre, vagy esetleg kapunk (kaphatunk) külső segítséget ehhez? Jolene és Tucker is gondolkodik ezen kérdéseken, mint ahogyan az olvasóban is hasonló megválaszolandók fogalmazódhatnak meg a mű olvasása közben. A kibeszéletlen, feldolgozatlan és lezáratlan emlékek, érzések kavarognak bennük, és bár lassan, de rájönnek, hogy egy baráttal megosztani a gondolataikat mégiscsak könnyebbé teszi a lelket. Vagy akár le is tehetnek néhány zsákkal a régóta cipelt súlyos terheik közül?

 

Az már magától értetődő, hogy a nagynéni három idős, cseppet sem hibátlan, de igen őszinte és jólelkű, humorral megáldott, kotnyeles barátnője sem tétlenkedik, és igencsak megmosolyogtató pillanatokat szereznek az olvasónak. Miközben a két megsebzett lelkű ember kezd valahogy összecsiszolódni, Jolene nagynénjéék is rájönnek arra, hogy ha az „A” terv nem úgy működik, ahogyan azt elképzelték, akkor nyugodtan lehet „B” tervet kreálni, és annak megfelelően haladni tovább az életük útján. Aztán kiderül, hogy ez a bizonyos módosított terv minden szereplőnek örömére válik.

 

Carolyn Brown érdekes, szórakoztató és egyben nagyon is elgondolkodtató művet alkotott, mely számomra remek kikapcsolódást nyújtott. Ugyanakkor nem vennék mérget rá, hogy e regénynek ne lehetne folytatása, ugyanis a történet végén inkább sejthető az, hogy Jolene és Tucker élete milyen irányban halad a továbbiakban. Én mindenesetre örülnék, ha olvashatnék még róluk és a kis fogadóról.